Dsida Jenő

Csak rólad villan elmosódó rajz: még látni, fogni akarom,
de elmosódom vele én is és lehull és elvész a karom.

Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem! Fák sírjatok, virágok sírjatok! Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem? Füvek ti, sírjon minden sarjatok, füvek, akiken ágyamat vetettem s ahol most már egyedül alhatok! Könnyfürdőben szépüljön égi lénye s haljon meg egy nagy szerelem regénye.

Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi az új semminél, mely valaminek tudja magát? Miért kellett bágyadt mosolygásainknak önmagukra ébredniök az élet ágyán? Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten olyan kapút, melynek csak egyik pántja sok ezer fekete mérföld?

Valahová el akartam utazni tegnap, egy kis felfrissült lélekremegésre, Nápolyba, vagy nem tudom hová, ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Fényes volt, mint a csillag, forró volt, mint a tűz, fehér volt, mint a hó s édes volt, mint a méz. (...) Lehullott, mint a csillag, elhamvadt, mint a tűz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz.

Szél vagyok. Megbocsátod-é, hogy port hintettem égszínkék szemedbe? (...) Víz vagyok. Megbocsátod-é, hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok. Megbocsátod-é, hogy véletlenül arcodra vetődtem?

Úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.

Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj dalom, de aki nem volt még magyar, nem tudja, mi a fájdalom!

Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn énekelve, portól, sártól piszkosan menni mindig, biztosan.

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben, Immár tudom, hogy nem maradnak itt, Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, - Az élet erre lassan megtanít.

Ordítok, mint a vad mindenki elhalad, nem veszik észre.
...Símulok, hallgatok, kinyúlok, meghalok... Nem veszik észre.

Csöndbe merülsz, hallgatag vagy, nem akar a könny fakadni, sem a szó könnyen szakadni, mind nagyobb a néma sejtés, mindig több a mélyre-rejtés, minden nappal, amit élsz, több, amiről nem beszélsz.

Emléke visszacsillog, s olykor arcomra tűz, arcomra, mely fakó s elmúlt évekbe néz.

Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását.