Dsida Jenő

Virág vagyok a zordon, ében- fekete idők belsejében, fekete álmok erdejében virág, csak egy a millió közt, százezer álomból egy álom, melynek értelmét nem találod, melynek értelmét nem találom.

Én vagyok a Te távoli társad és örökös barátod, kinek kezét sose fogod meg s igazi arcát sose látod.

Olyan jó hozzád dörgölődni a szomorúságommal, beleszédülni lelked melegébe s édesen szundikálni.

Aranycselló mély húrjain zenélt a végtelen magány. Akkor megálltam kinyújtott karral, mint világtalan kéregető s utánad tapogattam. Milyen voltál és milyen volt a hangod? hogyan néztél rám és hogyan szerettél? - jaj, elfeledtem.

Jöhet ezután százszor is az ősz, Az én szememnek nem hull már a könnye: Tavaszi rózsa, megtanultam tőled, Hogy nem búcsuzunk senkitől És semmitől és sohasem örökre!

Ha van még szív a földön, És van még szeretet, Úgy ma üljön a világ Örömünnepet!

A legáldottabb kéz a földön A te két kezed, jó Anyám! Mindenki áldja közeledben: Hát én hogy is ne áldanám?! Tudom megáldja Istenünk is, Az örök Jóság s Szeretet! - Némán, nagy, forró áhitattal, Csókolom meg a kezedet!

Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amig ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad, Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Itt van a szép, víg karácsony, Élünk dión, friss kalácson: mennyi finom csemege! Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága csillog-villog: csupa drága, szép mennyei üzenet: Kis Jézuska született.

Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás, hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön, könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján, jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!

Mindenki így jár, ködbeburkoltan, árván, hangtalan, nem látjuk, nem értjük egymást:
mert, jaj, mindenkinek más világa van!

Senki se tudja, mit veszített, de a sétatéren, a híd alatt, az ágyban, a csókban, a zsebében valamit mindenki kutat.

Én magamról nem is beszélek. Hiszen, hiszen tudom régóta már, hogy patakzó, nyílt sebe vagyok a szívenszúrt, a nyomorult világnak.

Ma iszonyú nagy hit van bennem, hogy a kóválygó felhőknek is útja van s minden léptem után nyomot hagyok.

Ki madarat kínoz és bogarat öl, minden ízével engem átkoz s aki tébolyultan harmatos virágot csókol: engem ölel magához.