Dsida Jenő

A lelkemben sok melódia csak felhangoló kézre vár. Mennyi színes szép szimfónia, eljátszatlanul hagyni kár.

Van, aki elmegy, van, aki itt marad.
A haladó nevet, a haladó feled, ha nincs is kézbe kéz.

Szerettem volna adni, de nem volt: mit. - Szerettem volna kapni, de nem volt: kitől.

Menni kellene házról házra, városról városra, mint egy izzadt, fáradt, fanatikus csavargó. (...) És rekedt hangon, félig sírva, kiabálni minden ablak alatt: Szakadt lelket foltozni, foltozni! tört szíveket drótozni, drótozni!

Mit csináljak? Két szemem álmatlan sötétbe néz. Sírva mondom: Édesem! S bénán visszahull a kéz.

A horizont ma ködökbe vesző, s a nagy világ egyetlen csöndes hómező.

Valami volt.
Mint mikor megakad az óra s tovább ketyeg,
egy szomorú angyal szivárványra mosolyog és újra pityereg.

Valami nagy, elérhetetlen szerelem ködlik a mezők felett, elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás a boldogság után.

Fakó fényképpel nézek egyre szembe, ahogy az íróasztalnál ülök. Mi minden jut egy képről az eszembe, láttán borongok és felderülök.

A bús felejtés diadalt arat az ember legszebb álmain s szerelmén s mit emlékünkbe könny és vér marat, fakul a Szín az évek sárga selymén.

Ezentúl immr célja van, hogy élj: Hirdesd testvéreidnek messzehangzó igével, hogy csak az marad alul, ki önmagát elejti és lehull.

A harcot becsületesen fel kell venni, az úton becsületesen végig kell menni, a szerepet becsületesen el kell játszani, keményen és tekintet nélkül.

Csend van, amikor megállsz, csendje hótömbnek, jéglemeznek. Tisztán hallod, amint most üvegszívem szirmai töredeznek.

Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja, mondd, mi célja van szerelemnek itt és másfelé bárhol?