Dmitry Glukhovsky

Isten nélkül a Föld nem kerek, hanem szögletes. Csupa hegyes sarok, csupa éles él. Az Isten teszi kerekké, simává.

Ha nincs Isten, akkor végképp nincs mibe kapaszkodni itt. Akkor ez végképp csak egy cső. Ő pedig... megbocsát. Azt mondja: tűrj. Most tűrni kell, de van miért. Igen, az emberek szenvednek, az emberek meghalnak. De ez nem ennyire egyszerű. Ez próbatétel. Teljesíteni kell. Nem bemocskolódsz közben, hanem megtisztulsz.

Akkor belém fogsz szeretni? Szeretném, ha belém szeretnél. (...) Akkor egyszerűbb lesz élnem is, meghalnom is.

Azt hiszed, te vagy csak ilyen? Tudod, hány ilyen van itt? Elvadult? Magányos? Aki nem tud panaszkodni? Ezek mind hozzám vonzódnak. Mint a mágneshez. Érted? Ha nem fogadom be őket... ha nem adom oda magam nekik... ha nem hagyom, hogy mindez kifröccsenjen belőlük... ez a piszok, ez a rettegés... ez a düh. Ez a kedvesség. Akkor teljesen elvadulnak. Ti, férfiak, így vagytok megalkotva. Így jönnek ide hozzám.

Mindenki hazudozik a lelkiismeret gyötrelmeiről: az ember erős, mindennel meg tud birkózni. A nagy dolgok mindent megbocsáthatóvá tesznek.

Hogyan létezhet az ember úgy, hogy aztán teljesen eltűnjön?

Az eltávozottak emléke nem enyészik el. (...) Egész világunk más emberek tetteiből és gondolataiból szövődik össze, pontosan úgy, ahogy mindegyikünket számtalan mozaikdarab alkot, melyeket ősök ezrei hagytak ránk. Nyomot hagytak maguk után, lelkük kis részét ráhagyták az utódokra. Csak látva kell látnunk.

Meg kell semmisítenem a szörnyeteget. (...) Ott van bennem is, ott alszik mindegyikünkben! Része a testünknek, a lelkünknek... és amikor felébred... nem lehet megölni, nem lehet kitépni! Csak újra elringatni lehet... elaltatni...

A lélek nem születésétől fogva sötét. Először áttetsző, s csak aztán sötétedik, foltról foltra, minden alkalommal, amikor valami rosszat megbocsát magának az ember, mentséget talál rá, azt mondja magának, hogy hisz ez csak játék. És eljön a pillanat, amikor túlsúlyba kerül a sötét. Csak kevesen tudják ezt a pillanatot észrevenni, belülről nem érzi meg az ember.

Két ember mindig meg tud egyezni egymással. Éljen a korrupció!

Te meg én vajon nem vagyunk méltók a megbocsátásra? Mindenki méltó rá. Mindenkinek meg kell adni az esélyt, hogy újjáteremtse magát, és újjáalakítson mindent, megpróbálja újra, még egyszer, legalább utoljára.

A kutya képes szeretni is, együtt érezni is: ha beteg a gazdája, nem mozdul mellőle és nyüszít. A kutya még unatkozni is tud, és képes élete értelmét egy másik lényben látni: ha a gazdája meghal, némelyik utána pusztul, csak hogy vele maradhasson. Ábrándozni azonban nem képes.

A betegség mindig hagy egy kis reményt. Valaki mindig akad, aki kigyógyul. Ezerből egy.

Mindig azt hiszed, sebaj, majd holnap. De a holnap nem jön el, mindig csak ma van - a végenincs mai nap.