Csokonai Vitéz Mihály

Rózsaszínnel játszadoznak Két virító arcaid, Rózsamézzel harmatoznak Csókra termett ajkaid.

Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.

Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt.

Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, melly a romlásnak és rothadásnak következése: holott mindaz, ami nekünk illyennek látszik, egynehány ezer apró plántákból öszvecsoportozott erdőcske, amellynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, s amellyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörűség.

Természet! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet. E kézzel fogható setétség eltűnik, Az éjnek madara húholni megszűnik. Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl, S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon, Magossan tűndöklik a hideg klímákon. Hevűl a Neméa sárga oroszlányja, Mert súgárit a nap rá közelről hányja. Vévén a Szírius tőle melegséget, Tüzes csillagával minden határt éget: S mihelyt dögleletes fényű csillagzatja Magát a ráfordúlt égen kimutatja, Azonnal a tavasz szépségi hervadnak, A kies ligetek, mezők elfonnyadnak.

Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege, Azonnal minden szív írtózva rettege. Megrázott oszlopi fundamentumának Rettentő zúgással egyberoskadának. - Már reszkető háta béfelé omladoz, A Tartarus gyémánt boltjáig hasadoz; Melyből sustorékol sűrű kénkő langja, Mint mikor fellobban az Etna barlangja. Bömböl a főld belől, s küszködik magával, Kívűl ekhóztatja a romlást lármával. A holddal szomszédos hegyek besűlyednek, Rajtok feneketlen tengerek erednek.

Óh, mely keserves annak élni, Kinek tovább nincs mit remélni, És mégis élni kell! Él az, de nincsen benne lélek.

Én szenvedek, s pedig miattad, Miólta szívem elragadtad, Édes kegyetlenem! El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe. S így kell talán e gyötrelembe Örökre sínlenem.

Űzik már a fársángot, Bor, muzsika, tánc, múlatság, Kedves törődés, fáradság, Kik hajdan itt múlattatok, A közhelyről oszoljatok! Kongatják a harangot: Űzik már a fársángot!

Óh idő, te egy egész! Nincsen neked sem kezdeted, se véged; És csupán a véges ész Szabdalt fel apró részeidre téged.
Téged szűlt-é a világ? Vagy a világot is te szűlted éppen? Mert ha csak nincs napvilág, Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

Add nekem te két orcádnak Kellemes virágait, Én ajánlom bíbor szádnak Szám hevűlő csókjait.
Óh, engedd meg, hogy meghintsem Vélek orcád két felét, Hogy velek köszöntsem, kincsem! Szép nevednek reggelét.

Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám! Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek.

A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek, Gyönyörű kis tulipánt!