Clive Staples Lewis

Oly jó volt hozzád ez a világ, hogy bánod itt hagyni? Ami ránk vár odaát, szebb annál, mint bármi, amit magunk mögött hagyunk.

A barátság nem létszükséglet, mint ahogyan nem az a filozófia és a művészet sem. Értéktelen a létfenntartás szempontjából, ugyanakkor egyike azon dolgoknak, amelyek értelmet adnak a létfenntartásnak.

A bánatot (...) nem lehet eltemetni. Újra és újra felüti fejét, minden állandóan ismétlődik.

Micsoda szánalmas klisé az, hogy "emlékeimben örökké él". Él? Hisz pontosan azt nem teszi! Mintha úgy gondolnánk, mint az ókori egyiptomiak, kik balzsamozással remélték megőrizni halottaikat. Hát semmi nem győz meg bennünket, hogy nincsenek többé! Mi az, ami megmaradt belőlük? Egy holttest, egy emlék, (némelyek szerint) a kísértetük. Ugyan, szemfényvesztés, badarság! Mindhárom a halál szinonimája.

A valóság soha nem ismétli meg önmagát. Soha nem nyerjük vissza ugyanazt a dolgot, amit egyszer elvesztettünk.

Ha ülne egy láthatatlan macska a széken, a szék üresnek látszana; a szék üresnek látszik, tehát egy láthatatlan macska ül rajta.

Semmi okunk rá, hogy képmutatónak bélyegezzük azoknak az embereknek a kérészéletű vallásosságát, akiknek a vallásossága elmúlik, mihelyt vége a veszélynek, ínségnek vagy a lelki bajoknak. Miért ne lettek volna őszinték? Kétségbeestek, hát segítségért üvöltöttek. Ki ne tenné?

Ha a természetet fogadod tanítómesteredül, azt tanítja, amit ki akarsz hallani a szavából.

Aki nem szereti a földijeit, akiket nap mint nap lát, még kevésbé fogja szeretni az "emberiséget", akit sohasem látott.

A hazafiság nem érzés, hanem hit: szilárd, szinte prózai hit saját nemzetünk múlt- és jelenbeli felsőbbrendűségében.

Egyszer megpróbáltam szembeszegülni egy idős pappal: "De hát, uram, minden nép azt gondolja, hogy közülük valók a legbátrabb férfiak és a legszebb nők a világon. " Mire ő méltóságteljesen rendreutasított (...): "Igen ám, de Angliára ez igaz is." Ettől a meggyőződéstől barátom (...) persze még nem lett gazember, csak egy rendkívül szeretetreméltó öreg csacsi. Ám sokakat rúgkapáló-harapó szamarakká tesz ugyanez a meggyőződés, amely legszélsőségesebb változatában a kereszténység és a tudomány által egyaránt elítélt fajgyűlöletbe torkollik.

Mikor azzal vádolunk valakit, hogy úgy viselkedik, "mint egy állat", nem azt értjük ezen, hogy állati tulajdonságai vannak (hiszen mindannyiunknak vannak), hanem hogy olyankor mutatkoznak meg állati tulajdonságai, amikor kifejezetten emberiességre volna szükség.

A ragaszkodás nem lenne többé ragaszkodás, ha fennhangon és gyakran kifejezésre juttatnánk - olyan lenne ez, mintha a bútorainkat sétáltatnánk: a helyükön remekül festettek, a napfényben azonban kopottnak, ízléstelennek vagy groteszknek tűnnek.

A ragaszkodás különös szépsége, hogy olyanokat egyesít, akik szemmel láthatóan, olykor elképesztően nem illenek egymáshoz; olyanokat, akiknek - ha a sors nem ugyanabba a házba vagy közösségbe sodorta volna őket - semmi közük sem lenne egymáshoz.

Az igazán változatos irodalmi ízlés az, ha a filléres használt könyvek között is találunk valami megfelelőt a vonatútra. Az igazán változatos ízlés az emberekben pedig azt jelenti, hogy mindig találunk valakit, akit megbecsülünk az emberiség arra a napra rendelt keresztmetszetében.