Clive Staples Lewis

A szeretet valamennyi válfaja közül csak a barátság által lettünk istenekhez vagy angyalokhoz hasonlókká.

Csak akkor születik barátság, ha két hasonló ember egymásra talál, ha - óriási nehézségek árán, tapogatózva, félszavakkal, avagy elképesztő gyorsasággal - ráéreznek egymás gondolataira.

Ha két különböző nemű ember döbben rá, hogy ugyanazon a titkos úton járnak, a köztük kialakuló barátság - sokszor már az első fél órában - könnyen szerelembe fordul. Sőt, hacsak fizikailag nem taszítják egymást, illetve nincsenek máshol elkötelezve, előbb-utóbb ez egészen bizonyosan bekövetkezik. Ez fordítva is igaz, a szerelem néha barátsággá válhat. Ez a tény nemhogy eltörölné a különbséget a kétfajta szeretet között, hanem még jobban megvilágítja. Ha valaki, akivel azelőtt mély és szoros barátságban voltál, fokozatosan vagy hirtelen a szerelmed lesz, eszedbe sem jut megosztani őt egy harmadikkal. A barátságot azonban féltékenység nélkül megosztod mással.

Semmi sem gazdagítja úgy a szerelmet, mint amikor kedvesünk mélyen, őszintén és magától összebarátkozik a barátainkkal, s így nemcsak kettőnket egyesít a szerelem, hanem hárman, négyen, öten járunk ugyanazon az úton, gondolkodunk hasonlóan.

A barátság tökéletesen szabad attól, amitől a ragaszkodás nem: az igénytől, hogy szükség legyen rá. Szinte sajnáljuk, hogy sor került arra a kölcsönre, ajándékra vagy gyerekvigyázásra - úgyhogy, az Isten szerelmére, felejtsük el végre, és térjünk vissza mindahhoz, ami igazán fontos köztünk! Még a hála sem erősíti a barátságot. A közhelyszerű "nem tesz semmit" itt valódi érzéseinket fejezi ki. Nem az a tökéletes barát, aki végszükség esetén segít (hiszen ez természetes), hanem az, aki a segítségnyújtás után a megszokott kerékvágásba tér vissza.

Mindnyájan fajankónak látszunk, ha érdeklődést mutatunk olyasmi iránt, ami valójában cseppet sem érdekel.

Aki nem mulat néha a másik nemen - mint a gyerekeken vagy az állatokon -, nem is tudja őket igazán értékelni. Hiszen mindkét nem olyan mulatságos! Az emberiség tragikomikus, de a nemekre való felosztás segít, hogy meglássuk a másik abszurditását - és szánalmasságát.

Ha lemondunk a szabadság, a hatalom és a vagyon iránti végső igényeinkről is, elnyerjük az igazi szabadságot, hatalmat és vagyont, amelyek az által lesznek valóban a mieink, hogy Istentől kaptuk őket, és ezért tudjuk azt is, hogy valójában mennyire nem a "mieink".

Ami földi, mind elmúlik. S ami nem maradandó, az örökre elveszíti jelentőségét.

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy álmodunk, már nem alszunk olyan mélyen.

Azt mondják, a boldogtalan ember elfoglaltság után vágyik, hogy elterelje figyelmét önmagáról. Ugyan, csakúgy, mint a halálosan fáradt ember téli éjszakán inkább vacog, mintsem hogy felkeljen, és takarót keressen magának.

Amikor boldog az ember, olyan boldog, hogy nem érzi szükségét Istennek; sőt, mintha Isten kéréseivel egyenesen megzavarná ezt a boldogságot. Ám ha az ember észhez tér és hálával, dicsérettel fordul őfelé, akkor Isten - úgy tűnik - tárt karokkal fogadja. De mit talál az ember a kétségbeesés, a szükség órájában, amikor minden más segítség hiábavaló? Egy arcába csapódott ajtót, és a nehéz lakat kattanását, egyszer, kétszer, amint rázáródik.

Tegyük fel, hogy valakit eltiltanak a sótól. Nem fogja egyik ételt inkább sótlannak találni, mint a másikat; az étkezés maga válik számára más élménnyé minden álló nap, a nap minden szakaszában. Így van ez a gyásszal is. Maga a lét változik meg, mindenestül. Az ő hiánya, mint a kék égbolt, mindent beborít.

A sors - hívjuk akárminek - úgy látszik, örömét leli a nagyság megteremtésében és romba döntésében. Beethoven megsüketült. A mi mértékeinkkel ez gonosz tréfa, egy rosszindulatú, ütődött mutatványos produkciója.

Senki nem tudhatja, milyen erősen hisz valamiben, amíg annak nincs igazi tétje. Könnyen rábólint az ember, hogy hogyne, ez a kötél biztosan megtartaná, míg a kötelet csupán csomagoláshoz használja. Tegyük fel azonban, hogy ennél a kötélnél fogva kellene egy szakadék felett lógnia: vajon nem lepleződne le azonnal, hogy valójában mennyire bízik a kötél erejében? Ugyanígy állunk felebarátainkkal is. (...) Kizárólag egy valós veszély érzete képes próbára tenni a hit szilárdságát.