Bartis Attila

A történelmi tudatnak ugyanúgy van placebo hatása, mint a gyógyszereknek.

Vegytiszta fikció nem létezik. Mert mindaz, amit egy íróasztal mellett kitalálunk, valamiképp táplálkozik belőlünk, a tudásunkból, a tapasztalatainkból. Még egy olyan figura is, aki tőlünk zsigerileg idegen.

Az írói válságok valószínűleg mélyebbek, mármint nehezebben feloldhatók, mint a fotográfusi válságok, már ha van bármi értelme az összehasonlításnak. Azért nehezebben feloldhatók, mert a külvilág nem tud segítséget nyújtani. Belül történik minden. A fotográfiában is belül történik szinte minden, de ennek a történésnek az egyik legerősebb eleme a pillanatnyi reakció a minket körülvevő, pillanatnyi valóságra, akár természetes fénynél szemléljük azt, akár mesterséges fényben mi magunk teremtjük meg a valóságot.

Egyetlen olyan művészet sincs, amelyik oly mértékben függene a minket körülvevő világtól, mint a fotográfia.

A mozinak nem az örökkévalóság a titka, hanem a mulandóság.

A lét nagyrészt mégiscsak átláthatatlan, előre nem tudott, így véletlennek megélt történések sorozata.

A képek válogatása, szerkesztése, ami ugyanúgy a fotográfusi alkotómunka része, mint az exponálás, az lehet mindenestül és kétségbevonhatatlanul az enyém. De maga a leexponált kép többé vagy kevésbé a véletlen műve is. A legátgondoltabb életműben is.

Sok-sok évnyi út vezet egy elcsattanó pofontól egy megírt pofonig, akár tudjuk, akár nem, hogy a kettőnek mennyi köze van egymáshoz.

A létkérdések feszegetése nélkül simán le lehet élni egy életet, de a történetmondás genetikailag lett kódolva az emberbe.

Az alkotás érdembeli pillanataiban csak puszta szolgák vagyunk. Szinte még az is mindegy, hogy mélyen a tudatom alól vagy valahonnan rajtam kívülről származik az az erő, ami működtet és használ. Az az egy biztos, hogy nem vagyok mindenestül ura.

Ha felnézünk az égre, tulajdonképpen összekavarodik az idő. Amennyiben eltekintünk az éjszakai repülőktől, a műholdaktól, meg néhány bolygótól, a legközelebbi apró pötty nem most van, hanem négy éve volt. A mellette lévő egy- vagy százmillió éve. Szinte mindegy. Megszoktuk. Ezen múlik minden. Nem megérteni, hanem megszokni, mert megérteni lehetetlen. Néha még a csillagászok is megőrülnek tőle.

A téboly és a szentség a fotográfia számára valószínűleg elérhetetlen. Ha percekig mozdulatlanul ülök egy zongora előtt, a csend lehet zene, még a fehér papír is lehet vers - de a falra akasztott üres keret mindig festmény, soha nem fotográfia.

A nemlét számunkra csak sötétségben képzelhető el, bár valószínűleg a nemlétben még sötétség sincs - csak ez számunkra ugyanolyan felfoghatatlan, mint a milliárd éve kihunyt, ma mégis vakító csillagok, meg az összefutó párhuzamosok, meg a senki földje az élő és élettelen anyag között.

Semmi nem indokolja, hogy ne tekintsek a sajátomnak jó pár olyan fotográfiát, amelynek készültekor jelen se lehettem. És ennek természetesen semmi köze a szóban forgó képek minőségéhez. Egyszerűen csak kiszámítható, hogy az adott helyen és időben én magam is ugyanazt vagy valami mérhetetlenül hasonló képet készítettem volna. Egyetlen más művészet sem enged meg efféle számolgatást. Akkor döbbenünk rá, milyen szűkös tarsoly a valóság, amikor egy kupacba szedjük az elmúlt másfél évszázad már-már gyanúsan hasonló fotográfiáit.

Még senki nem látta a saját arcát. Még a tükör is fordított képet ad. Még a fényképen is a pillanatokkal vagy évtizedekkel korábbi arcom látom. Tulajdonképpen nincs más választásom, mint a tükörképem és a mások állítása alapján elhinni a képnek, hogy én vagyok rajta. Ez a hit mégis rendíthetetlenebb minden más hitnél.