Bartis Attila

Vannak sorsokat eldöntő pillanatok még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ugyanazt a sorsot ugyanarra döntötte volna el egy másik pillanat is.

Csak az szégyelli az erejét, aki összetéveszti az érzéketlenséggel.

Az, hogy kibe szeretünk bele, soha nem döntés kérdése. Az, hogy kit szeretünk egy életen át, mindig döntés kérdése.

Úgy látszik, még a halál se ugyanarra késztet mindenkit. Van, aki takarít maga után, van, aki nem. Meg van, aki szeretne, csak képtelen rá.

A lélek számára az az egyik legnagyobb teher, ha a valóság utoléri a képzeletet. Persze ugyanilyen teher lehet, ha meg se közelíti.

Az is fontos, hogy mit álmodik az ember, de legalább annyira fontos, hogy számoljon a valósággal.

Az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban.

A fotográfia képes azon pillanat érzését felerősíteni, amit akkor éltem meg, amikor exponáltam. A fényképnek nincs is más választása. A fotográfia nem lát a jövőbe. Meg persze a múltba sem. Egy kép mindössze az a pont, ahol a jövő összeér a múlttal. Ha úgy tetszik: a folyamatos jelen.

Egy fénykép meg egy évmilliók óta halott csillag most ideérő fénye között túl nagy különbség nincs.

Egy ponton túl nincs különbség az esztétika és a fizika között. Egy ponton túl édes mindegy, hogy az egyik mérhető, ugyanakkora esélyük van a világ megértésére, leírására. Semennyi. A végtelenhez közelebb menni lehetetlen. Csak az a világ írható le, amiből kiirtottuk a végtelent.

A giccs a művészet ellentéte. A buták művészete. Az összes naplemente, meg patakból ivó őzike hazugság. Nem szó szerint hazugság, hiszen naplemente is van, az őzek is isznak. Művészetként hazugság. Mert az örök idill illúzióját akarják kelteni. Mintha az életben nem lenne ugyanúgy jelen a rossz, mint a jó, a csúf, mint a szép.

Az, hogy értünk-e és szeretünk-e valamit, kétségtelenül összefügg. Még akkor is, ha az értelem, mint a kaméleon, ösztönösen igazodik az érzelmekhez.

Egy angyal nem attól marad bent, ha becsukják az ablakot, hanem ha van miért bent maradnia. Erre soha nem lehet más oka, mint az, hogy szeret.

A szorongás olyan, mint a kutya. Addig megy, szimatol, ás, amíg nem talál magának egy csontot. Hiába nincs rajta hús, hiába nem lakhat jól vele, talán még el se tudja rágni. Mégis vicsorog, ha bárki el akarja venni tőle. Ölni tudna érte. Pedig igazából aligha pont egy üres, meszes, kiszáradt csont utáni vágy késztette kutatásra.

Mennyi szélhámosság van a művészekben, mennyi mindent hazudoznak összevissza, amikor a munkájukról beszélnek. Mindegy, hogy írók, vagy festők, vagy fényképészek, néha csak úgy ömlik belőlük a marhaság, különösen, amikor úgy érzik, ez jól jöhet.