Balla D. Károly

Nincs tisztább látás, mint a részegé, nincs élesebb józanság, mint a borgőzös emberé, aki botló nyelvével kimondja az igazságot.

Regényt írni pontosan azért lehetetlen, mint amiért repülni. Az ember fajsúlya nagyobb, mint a levegőé, amelyben felszállni akar, olyan szervekkel pedig nem rendelkezik, amelyeket mozgatva ebben a ritka közegben elegendő felhajtó erőt nyerhetne. A regény alapját képező idea szintén nagyobb fajsúlyú, mint a kifejezésére felhasználható finom légnemű anyag: a nyelv, a szavak és mondatok közege; és miként az emberi test a repüléshez, a regényidea is nélkülözi a regénnyé váláshoz szükséges erőket. Amikor mégis regény születik, az ideát szavakból, mondatokból, alakok rendszeréből, szövegstruktúrákból épített hatalmas Boeing gyomrába helyezzük, hadd higgye: repül.

Megszokott környezetében az ember bele sem gondol abba, hogy voltaképp újjászületett, nem értékeli az isteni kegyelmet, amely megengedte, újabb nappal szaporítsa a megélt időt.

A nyelvnek éppen az univerzalitásában van az igazi ereje, abban, hogy viszonylag kevés nyelvi elem felhasználásával bárminek a kifejezésére, leírására, érzékeltetésére alkalmas, hogy ugyanazzal az egyetlen apparátussal rögzíthetjük a lehető legkülönbözőbb dolgokat, nem kell mindig mindenre új szót és új szerkezetet alkotnunk, mert az évezredek folyamán kimunkált nyelvünk a maga módján mindentudó, mindenható.

A nyelv végtelen lehetőségek passzív óceánja, amelyből mi csak annyit vagyunk képesek aktivizálni, amennyit kiszorítunk belőle önvalónkkal.

A felismerés, hogy halott vagy, (...) agresszívan tör rád, mint egy kemény, kérges csizma rúg arcodba, és jajgatni sincs időd, sírni sincs időd, semmire sincs időd, mert épp az időd vész el.

Halottnak lenni annyi, mint nem élni a saját idődet, nem időzni saját életedben, kiesni belőle, mint mondatból esik ki a rosszul illesztett bővítmény.

A "meghal" nem annak ellentéte, hogy "él", hanem annak, hogy "születik". Rövid történés mind a kettő, a két ellentett szó két ellentétes világba léptet át.

Olykor az egyértelmű dolgokban is elveszthetjük bizonyosságunkat.

A halál úgy eszi be magát bőrünkbe, mint szú a pácolatlan fahasábba. És mi nem teszünk ellene, nem teszünk semmit, hagyjuk, hogy lepetézzen. Kihordjuk a halál kukacát, s miközben testünkben tenyészik, büszkén azt hisszük, hogy magunkévá ragadtuk az életet.

Mint amikor ökölbe szorított tenyeredet lassan szétterpeszted egy zsák mákban, s ujjaid behatolnak a részecskék közé, úgy terjed, árad szét benned a vegytiszta magány.

Szeretni szükségszerű, a szerelem mégis a legteljesíthetetlenebb parancs, mert ha beteljesíted, feloldódsz és eltűnsz benne, mint cukor a forró teában.

A szerelem az emberiség lihegő kényszere, az önmaga csapdáját rejtő legfőbb és legravaszabb elrendelés; okosabb, ha beletörődsz és meg sem kísérled kevesebb gyötrelemmel kiérdemelni a magányt.

Létezik az őszinteségnek olyan mélysége, amely az őszinteség gyakorlóban is visszatetszést kelt. Vannak megfogalmazódó gondolatok, amelyeket jóérzésű ember soha nem kíván kimondani, még végiggondolni is fél őket, megveti magát, amiért ilyesmi egyáltalán eszébe jutott.

Az idő az élettelen kozmosz kiterjedése, s amikor valami élő születik, egy icipicit meglódul a világ nagy kronométere, sietni kezd az idő, aztán a halállal visszaáll a dolgok nagy és állandó rendje. Rövid életünk voltaképpen nem más, mint a végtelen idő kontinuitásán keltett apró háborgás. Jelentéktelen zavar, múló rendellenesség. Lassan alakul ki, belerezgi magát a folytonosságba, majd ugyanolyan észrevétlenül elenyészik.