Anne Frank

A közmondáshoz tartom magam: nevess mindenen, ne törődj semmivel! Igaz, hogy ez önzés, de annak, akit magára hagytak, ez az egyetlen megoldás.

Nem hiszem, hogy a háború csak az uralkodók, a nagyfejűek és a kapitalisták bűne. Nem bizony. A kisember is hajlandó harcolni. Ha nem így volna, már régen fellázadtak volna ellene! Úgy látszik, az emberben benne él a pusztítás és öldöklés ösztöne, a gyilkolás és tombolás vágya.

Szüleink talán már elfelejtették, hogy ők is voltak fiatalok? Ez annál is valószínűbb, mert ha tréfálunk, komolyan néznek reánk és nevetnek, ha komolyak vagyunk.

Mindig marad valami szép, a természet, a napsugár, a gondolat szabadsága, amikért élni érdemes. Erre kell felfigyelni, akkor újra magunkra és Istenre találunk, és meglesz a lelki nyugalmunk. És aki maga boldog, az másokat is boldogít. Akiben bátorság van és önbizalom, az nem pusztul el a bajban.

Aki retteg valamitől, magára maradt vagy szerencsétlen, egyetlen és legjobb módszer, ha kimegy a szabadba, oda, ahol teljesen egyedül lehet, egyedül az égbolttal, a természettel és Istennel. Csak akkor, egyedül csak akkor érezheti, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, s hogy Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk az egyszerű, de gyönyörű természet ölén. Amíg van természet - s valószínűleg mindig is lesz, éljünk bármily nehéz körülmények között is - vigaszt nyújt minden bánatunkban. Meggyőződésem, hogy a természet enyhíti minden nyomorúságunkat.

Senki sem hajlandó elhinni, hogy veszedelem fenyegeti, csak akkor, amikor már a saját bőrén érzi.

Hogy is felejthetnélek el, amikor hozzád képest mindenki más csak szegényes utánzat! Szeretlek, olyan nagy szerelemmel szeretlek, hogy a szerelem csírája szívemben virágba szökkent s egész pompájában kibontakozik.

Az ember szellemre nagy, de ha tetteit nézzük, oly kicsiny.

Továbbra se riadok vissza az igazságtól, mert minél később derül ki, annál rosszabb arra nézve, akit illet.

Órák hosszat beszélhetnék a nyomorúságról, ami együtt jár a háborúval, de ezzel csak magamat szomorítanám. Nem marad más hátra, mint magunkra erőszakolt nyugalommal bevárni ennek a szerencsétlenségnek a végét. (...) Vár az egész földgolyó és sokakra már csak a halál vár.

Megtanultam hallgatni, a számat befogni, kedvesnek, engedékenynek lenni és még mindenféle istencsudáját. Attól félek, hogy túlságosan gyorsan elhasználom az eszemet, pedig úgy sincs belőle sok és semmi se marad a háború utánra.

Aki hamar kivörösödik, felhevül, önmagát izgatja s végül alulmarad ellenfelével szemben.

Helytelenítem, hogy felnőtt emberek oly hamar, oly sokszor és minden apróságon összezördülnek. Eddig azt hittem, hogy a marakodás csak gyerekszokás, s idővel ki lehet nőni belőle.

Vannak emberek, akik nem érik be azzal, hogy saját gyermeküket neveljék, hanem ismerőseik gyermekének nevelésébe is beleavatkoznak.