Anatole France
Nem hiszem, hogy a világon van valami hasonló ahhoz a gyorsasághoz, amivel a nők elfelejtik azt, aki mindenük volt. A felejtésnek ezzel a rémitő képességével és a szerelemre való tehetségükkel a nők igazi természeti erők.
Az emberiségnek szüksége van igazságra, de bizonyos, hogy még nagyobb szüksége van hazugságra, amely hizeleg neki, vigasztalja és végtelenül reményeket kelt benne. Hazugság nélkül az emberiség elpusztulna kétségbeesésében és szomorúságában.
Két ember csak megtörik egymáson, egymásba olvadni nem tud!
A nőnek választania kell. Olyan férfi mellett, akit a nők szeretnek, nem számíthat nyugalomra. Olyan mellett pedig, akit a nők nem szeretnek, nem számíthat boldogságra.
Mikor karjaimban tartalak, akkor is csak kereslek; és soha egészen nem vagy enyém, mert örökké kívánlak, mert benned a lehetetlent, a végtelent akarom.
Örök gyermekek vagyunk, s mindig új játékok után loholunk.
Persze, hogy ateista vagyok... (...) Nem hiszek a természet dualizmusában. Ugyanaz a törvény kormányoz minden lényt, s az emberből semmi több nem marad meg a halál után, mint a többi teremtményből. Lehet-e másként gondolkozni az intelligenciának bizonyos fokán?
Az igazság olyan, mint a nap; csak sasszem állja a fényét.
A szép mozdulat a szem zenéje.
Ezer között egy nő akad, akit ha már egyszer bírtunk, többé nem tudunk elhagyni, akit örökké és újra meg újra megkívánunk. Az ilyen nő testének sajátos varázsa van, amely gyógyíthatatlan szerelemkórságot okoz. És van még valami, ami meghatározhatatlan: a lélek az ilyen női testben.
Jobb megérteni egy keveset, mint félreérteni sokat.
Többet ér a pokolban szabadnak lenni, mint rabszolgának az egekben.
Ha igaz az, hogy a vágy mindent megszépít, amit elérni törekszik, akkor az ismeretlen utáni vágy megszépíti az egész világmindenséget.
Látni, hallani, érezni: vajon nem azt jelenti-e, hogy elhasználunk önnönmagunkból, és meghalunk már egy kicsit? S mi az, hogy élni, ahogy élünk ezen a földön, ha nem halódni szüntelenül, és mindennap eltékozolni egy részét annak az életmennyiségnek, amely bennünk rejlik?
Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítlak, akkor is kereslek, sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom.