Alfons Vansteenwegen

A külső kapcsolat nagyon különböző hatást gyakorolhat a pár két tagjára. Mindenki másképp éli meg a félrelépést. Mindegy, hogy ő maga kezdeményezte-e a kapcsolatot a harmadikkal, vagy őt csalták meg, a hatások drasztikusak és gyakran kiszámíthatatlanok.

Az élet során többször szerelmes lesz az ember. Még egy tartós kapcsolatban is újra meg újra azt élik át a pár tagjai, hogy hol az egyik, hol a másik szeret bele valakibe. Egyszerűen ez a helyzet. Valakibe beleszeretni nem döntés kérdése. Inkább olyasmi, ami tudattalan mechanizmusok révén egyszer csak megtörténik, és többnyire nem lehet megtalálni az okát. A szerelem egyszerűen csak megesik az emberrel, tehát nem egy döntés alapján születik meg.

Soha nem az ember szabad akaratán múlik, hogy beleszeret-e valakibe. Aki ezt érti, az felismeri, hogy nincs értelme emiatt vádaskodni.

Amikor a pár egyik tagja szerelmes lesz, az nem azt jelenti, hogy nem szereti eléggé a régi párját, vagy hogy rossz a kapcsolatuk. Még mindig szeretheti a régi párját, miközben szerelmes az újba. Nem jó hivatkozási alap tehát az az érv, hogy az ember csak akkor lesz szerelmes, ha megromlott a régi kapcsolat, vagy kihűltek a régi párja iránt érzett érzelmei.

Mindenről KELL TUDNI beszélni, de nem feltétlenül KELL BESZÉLNI is mindenről.

Az a hallgatás egyik hátránya, hogy az ember akkor is távolságot tart a párjától, ha nem kerül napvilágra a dolog. Bizonyos elidegenedéssel jár együtt.

Ha (...) olyan helyzetben bukkan fel a féltékenység, amikor valóban fennáll a veszélye annak, hogy az ember elveszti a párját, nincs sok értelme a gyermekkorral és a gyenge énképpel kapcsolatos összefüggéseket firtatni. Ilyen helyzetben teljesen jogos a féltékenység, mert azt mutatja, hogy jelent még valamit a másik. (...) Ebben az értelemben a féltékenység NAGYON POZITÍV.

A kóros féltékenység a féltékeny embernek is nagy tehertétel. Az ilyen emberek olyannyira szenvednek a párjuk elvesztésének képzelt lehetőségétől, hogy rendkívül hevesen reagálnak. Ám azzal, hogy szinte csimpaszkodnak a másikra, éppen az ellenkezőjét érik el annak, amit szeretnének, és így megnő az esélye, hogy tényleg el is veszítik a párjukat.

Az ember legtöbbször megbánja az elhamarkodott, hirtelen felindulásból meghozott döntéseit.

A környezet gyakran nagyon nehezen tudja felmérni, hogy mi történik pontosan (...). Mindenkinek sajátos látásmódja van, mivel eltérnek az élményeik, az érzéseik és az értékeik. Senki sem ismeri a teljes valóságot. Ezenkívül mások tanácsaitól nyomás alá is kerülhet az ember ahelyett, hogy nyugodtan foglalkozhatna a saját véleménye kialakításával.

Nem magától értetődő, hogy el kell hagynunk életünk párját - még akkor sem, ha már régóta gondok vannak közöttünk. Mindenekelőtt az a gondolat rettenti el ettől a lépéstől a legtöbb embert, hogy utána egyedül marad. Gyakran a harmadikkal való kapcsolat adja meg azt a szükséges lökést ahhoz, hogy elszánja magát erre a lépésre. Sokan a legnehezebb, de a legjobb döntésnek tartják életükben - az elválási szakaszban jelentkező minden probléma és nehézség ellenére.

A házasságon kívüli kapcsolat miatti válást nagyon meg kell fontolni. Megbízható statisztikák alapján egyértelmű, hogy az esetek csak 15 százalékában (!) lesznek valódi partnerek (házasságban vagy tartós együttélésben) azok, akik miatt sor kerül a válásra.

Ne arról beszélj, amit NEM akarsz, hanem arról, amit akarsz. Például ahelyett, hogy "Nem akarom, hogy olyan gyakran találkozz a másikkal!", jobb azt mondani, hogy "Szeretnék veled több időt tölteni." (...) Ezek a pozitív kérések egy olyan kívánság fordításai, amit az ember nem kényszeríthet ki egyenesen: "Szeretnék számodra érzelmileg a legfontosabb lenni!" Érzelmi állapotot nem kérhet az ember, de egy bizonyos viselkedésmódot igen.