Aharon Appelfeld

A fantázia leginkább a szentimentális és a megszépített képek felé hajlik. A happy end nemcsak művészi találmány, úgy tűnik, az emberi lélekben gyökerezik.

Amit nem árulnak el időben, az később hamisan hangzik.

Tévesen gondoljuk, hogy az élet és halál közt oly nagy a különbség. Az átmenet sokkal könnyebb, mint gondolnánk. Csupán helyváltoztatás, feljebb lépés.

Olyan erős bennünk a késztetés, hogy megmagyarázzuk és értelmezzük a dolgokat, hogy még ha tudjuk is, milyen keveset érnek, nem hagyunk fel a magyarázatok keresésével.

A szavak közti távolság többet árul el, mint maga a szó.

Csak annak van szüksége naplóra, akinek nehezére esik a beszéd.

Ha túl sokat beszélünk az érzelmekről, mindig a szentimentalizmus sűrűjébe tévedünk, ahol letapossuk és összelapítjuk a valódi érzéseket. Az érzések a cselekvésben mutatkoznak meg.

A gyerekek kifinomult érzékkel és természetes intelligenciával vannak megáldva, és okos dolog meghallgatni őket.

Emlékezetünk tünékeny és szelektív, azt őrzi meg, ami neki tetszik. Nem azt mondom, hogy csak a jót és kellemest. Az álomhoz hasonlóan az események csuszamlós áramlatából kiragad bizonyos részleteket - időnként apró, látszólag jelentéktelen részleteket -, elraktározza valahol mélyen, majd egy adott pillanatban felszínre hozza őket. Akárcsak az álom, az emlékezet is valamilyen értelemmel igyekszik átitatni az eseményeket.

Az ösztönök mindig erősebbek az értékeknél és a hitnél. Nem könnyű elfogadni ezt az egyszerű igazságot.

Az emberek nem változnak. Még a rettenetes háborúk sem változtatják meg őket. Elbarikádozzák magukat régi meggyőződéseik és szokásaik mögé, és nem egykönnyen bújnak elő onnan, sőt: a gyengeségek, a káros szenvedélyek, a csalások, az alattomosságok, a sunyiságok nemhogy eltűnnének a katasztrófák után, időnként szégyenszemre még meg is erősödnek.

Az ember mindenhová magával viheti a szülővárosát, és teljes életet élhet benne. A szülőváros nem statikus földrajzi fogalom, sőt mi több, az ember kitágíthatja a határait, vagy a magasba emelheti.

A mezőkön és az erdőkben vándorolva megtanultam, hogy az erdő jobb a rétek nyílt tereinél, az istálló jobb a háznál, a torz az egészségesnél, a falu számkivetettje az állítólag tisztességes gazdánál. Gyanakvásom többnyire jogosnak bizonyult. Az idők során megtanultam, hogy az élettelen tárgyak és az állatok az igaz barátaim.

Aki ősei nyelvén beszél, nemcsak emléket állít nekik ebben a világban, hanem falat emel a gonoszság ellen, és nemzedékről nemzedékre továbbadja a hit fáklyáját.