Aharon Appelfeld

Azok, akik a háború idején voltak gyerekek, gyanakvással viszonyulnak az emberekhez.

A háború a figyelem és a gyanakvás melegágya. Az éhség, a szomjúság, a halálfélelem feleslegessé teszi a szavakat. Tulajdonképpen nincs is szükség rájuk.

A háború idején nem a szavak beszéltek, hanem az arcok és a kezek. Az arcokból megtudhattad, segíteni vagy ártani akarnak-e neked a körülötted lévők. A szavak nem segítették a megértést. Az ösztönök közvetítették a helyes információkat. Az éhség visszaveti az embert az ösztönök, a beszéd előtti nyelv szintjére. A kezet, mely egy darab kenyeret vagy egy vízzel teli konzervdobozt nyújt feléd, amikor már térdre rogytál a gyengeségtől, sohase felejted el.

A háború teli van szenvedéssel, bánattal és kétségbeeséssel. Azt gondolnánk, ezek a gyötrő érzések részletes leírást igényelnek, de valójában minél nagyobb a szenvedés és minél erősebb a kétségbeesés, annál fölöslegesebbé válnak a szavak.

Se a gonoszságnak, se a jóságnak nem kellenek szavak. A gonoszságnak azért, mert a rejtőzködést és a sötétet kedveli, a jóságnak pedig azért, mert nem szívesen dicsekszik tetteivel.

A szapora szóáradat gyanakvást ébreszt bennem. Jobb szeretem a dadogást, a dadogásban hallom az egyenetlenséget és a nyugtalanságot, az erőfeszítést, hogy az illető megtisztítsa a szavakat a salaktól, a vágyat, hogy a bensőjéből adjon át valamit.

A szemlélődés előnye, hogy nem kellenek hozzá szavak. A tárgyak és a táj csöndje beléd áramlik, anélkül, hogy bármire is kényszerítene.

Aki nézelődik, visszavonul önmagába, saját belső zenéje veszi körül. Menedéket épít önmagának, néha pedig felemelkedik, hogy a távolból figyelhessen.

Egy órányi szemlélődés nem ébreszt túl sok gondolatot az emberben, de megtölti színekkel, hangokkal és ritmussal. Néha egy órányi szemlélődés több napra elegendő érzéssel ajándékoz meg. A valódi szemlélődés, akárcsak a zene, nem bír kézzelfogható tartalommal.

A megfigyelés némiképp megszabadítja az embert a bánattól és az önsajnálattól, minél jobban figyelünk másokat, annál kisebb a saját fájdalmunk.

A szemlélődésnek számos aspektusa van: amikor másokat figyelsz, te magad kissé magasabb rendű, távoli kívülálló vagy. Ha felülről nézed a dolgokat, rájössz, hogy aki veled üvöltözik, valójában az apjára vagy az anyjára haragszik, te csak véletlenül kerültél az útjába.

Ha az élet csupa ideológia, elszaporodnak a szavak és a közhelyek.

Nyáron a nap hosszú, és mélyen az éjszakába nyúlik, de télen nem. Télen a nap rövid, mint egy futó szellő, kevés a fény, napközben is elszürkül és kialszik.

A zsinagógába menet siet az ember, de amikor távolodik tőle, nem szaporázza lépteit.

Az egyén minden fontossága ellenére sem minden. A közösség fontosabb nála, mert az hozta létre a nyelvet, a kultúrát és a hitet. Ha az egyén a közösség javáért dolgozik, felemeli azt, és maga is felemelkedik vele együtt. Az az alkotó, aki nem képes erre, nem marad meg a nemzet emlékezetében.