A. J. Christian

A férfi... felébreszti a valódi egyéniségedet. A lelkedet. Lényednek azt a részét, amelyik mindig is arra vár, hogy megélhesd. A férfi mellett azt veszed észre, hogy több vagy, mint korábban. Hogy mellette színesebb a világ. Édesebb a méz. Határtalan a lét. Végtelen a gyönyör.

Az a férfi, amelyik valóban képes téged szeretni, ritkán mondja. Mert megéli. A valódi férfi nem dumál. Cselekszik.

A virág sebezhetőbb, nem képes megvédeni magát, viszont él, életet és örömöt ad mindennek és mindenkinek. (...) Kaktusznak lenni könnyű. Nyers erővel ellökni magadtól mindenkit, vastag falakat felhúzni könnyű. De odaadni azt, ami vagy, kinyílni a világra és megélni a saját teljességedet, vállalva azt, hogy rád taposhatnak... Nos, ehhez kell az erő. A valódi erő.

Az Élet azért van, hogy éld, és hogy rajtad kívül mindenki élhesse. Úgyhogy felesleges másokat a hitükért vagy a tetteikért becsmérelni, mivel mindenki azt teszi, amit te: létezik. Méghozzá a maga módján tökéletesen.

Senki sem tudja, hogy a következő pillanat mit fog hozni, meglehet, hogy a legnagyobb gödör mélye rejti az aranyrögöt.

Változtass a hozzáállásodon, és a Világ veled változik. Ne változtass, és a Világ akkor is változik, csak nélküled.

Egyetlen pillantásod, egyetlen szavad elég ahhoz, hogy a káoszból rend legyen, olyan rend, amely szabadságot ad elnyomás helyett.

Aki szeret, az sosem birtokol, csak együtt él.

Azt hiszitek magatokról, hogy az egyetlen valóságos testetekben és világotokban éltek, valójában csak egyike vagytok a sok lehetséges egyéniségeteknek, azoknak, akiket úgymond nem választottatok. Más, nem-választott egyéniségeitek nem tudnak rólatok, sőt még a létezésetek feltételezésén is nevetnek. Ennek ellenére ti éppoly valóságosak vagytok, mint ők.

Az emberek a gondjaikért hajlamosak másokat okolni. (...) Ha meg akarjátok ismerni a körülöttetek létező világot, akkor meg kell értenetek, hogy azért nem vagytok tudatában saját teremtő tulajdonságotoknak, mert tökéletesen beleéltétek magatokat az éppen aktuális szerepetekbe!

Hogy többé ne uralkodjanak rajtad az indulataid, fel kell ismerned, hogy a feszültség nem más, mint energia, méghozzá ugyanaz az energia, amelyből a nyugalom is áll. Akkor lesz a nyugalomból feszültség, ha megtagadsz, elnyomsz, elfojtasz önmagadban valamit.

A legtöbb ember képtelen boldog lenni, mivel a világ belénevelte a komorságot. Pedig az öröm az Élet és a tudatos megnyilvánulás alapja; vedd észre, hogy a természetben mindenki boldog, aki egészséges. Az állatok, a kövek, a növények csak akkor szomorkodnak, ha betegek. Neked azért nehezebb a dolgod, mert felismerted a szomorúság előnyeit: amikor gyermekkorodban nyugodtan, boldogan játszottál egy eldugott sarokban, senki sem figyelt rád, sőt a szüleid kifejezetten örültek, hogy csöndben vagy végre. Ám amint valami fájdalmad, problémád volt, egyből köréd sereglettek, rád figyeltek az emberek... Ez a folyamat végigkíséri az egész életedet.

A szenvedés nem nemesíti a lelket: a hosszan tartó fájdalmak felőrlik a boldogságért létező tudatot.

Mindegyik, úgymond "hibának" megvan az igazi, segítő tulajdonsága. Ezeket minden ember használja, ezért felesleges letagadnod a környezeted által negatívnak tartott tulajdonságaidat. (...) Arról nem is beszélve, hogy ha változtatni szeretnél rajtuk, először el kell ismerned a létezésüket.

Az egoizmus nem egyenlő a büszkeséggel, önmagad megbecsülésével. Sőt, minél kevésbé vagy egoista, annál inkább büszke vagy mindarra, ami vagy. (...) Az ego mindig méricskél. Kifelé, a világra figyel, és mindig hozzád méri a többi embert. Mivel az életenergiát a figyelemből, az elismerésből nyeri, ezért igyekszik téged valamiféle kiválasztott, kiemelkedett, felsőbbrendű szerepkörhöz juttatni.