Idézetek a zenéről
Ma este rájöttem, hogy a muzsika, ha kifogástalan, pontosan ugyanazt a hatást váltja ki a lélekből, mint midőn kedvesünk jelenléte gyönyörködtet bennünket, azaz a világ látnivalóan legteljesebb boldogságával ajándékoz meg.
A dal olyan szomorú, amilyen szomorú az, aki hallgatja.
Nyolcvan év óta mindig ugyanúgy kezdem el a napot. Nem gépies rutin ez, hanem lényeges része a napnak. Leülök a zongorához és eljátszom két Bach prelúdiumot és fúgát. El sem tudom képzelni, hogy másként is kezdhetném. Olyan ez, mint a házi áldás. Nekem azonban mást is mond. Újra felfedezem vele azt a világot, amelynek örömmel alkotom részét magam is. Ettől a zenétől eltelek az élet csodájával, azzal, milyen hihetetlenül csodálatos dolog, hogy emberek lehetünk. Sohasem ugyanaz ez a zene, soha. Minden egyes nap valahogy új, elképesztő és elmondhatatlan. Mert Bach olyan, akár a természet, akár a csoda!
A zene, amikor kikerül a zenész keze alól, csak egy pillanatig létezik, addig, amíg el nem halnak, el nem ülnek a térben a hanghullámok. A zene pillanatnyisága azonban csak a visszája az örökkévalóságnak.
- Honnan tudod, hogy szerelmes vagy? - Értelme lesz a daloknak.
Csak ennyi és ennyi hang van egy oktávban, és az ember mégis (...) több millióféleképpen kombinálhatja ezt a néhány hangot. Egyszer egy zenész azt mondta nekem, hogy az ember sose kaphatja meg kétszer ugyanazt a dallamot.
Nézze, még senkit sem térített meg egyetlen dal. Nincs az a Phil Ochs szám, ami egy egész mozgalmat beindít, vagy a sztrájkőröket lázba hozza. A dal véleménynyilvánítás. Mint a behívó elégetése, vagy hogy ha felgyújtjuk magunkat... semmi jelentősége. Egyszerűen elhatárol bennünket és a közösséget a világ gonoszságától.
A zene a káoszból rendet teremt; a ritmus a széttartót egységbe fogja; a melódia a megszakítottat folytonossá varázsolja; a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti.
Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa.
A muzsikus magában hordozza a zenét, nincs szüksége különleges hangszerekre. Ő maga a zene.
A harmónia, melyet a hárfád évek óta játszik, nem más, mint a te saját szívedben lakozó szeretet, együttérzés, tisztaság és szépség visszhangja; és ha vándorlásaid hosszú évei alatt szíved kapuját csak egyszer is kitártad volna a gonoszság, az irigység vagy az önzés előtt, a hárfád azonnal abbahagyta volna a játékot.
A dalok kiválasztják az órájukat és az évszakukat. Ha bádoghangot hallasz, annak megvan az oka. A dallam a szívedből származik, és sáros kútból nem lehet tiszta vizet meríteni. Hagynod kell, hogy a hordalék leülepedjen, különben úgy fog csörömpölni a zenéd, mint a repedt harang.
Egy festmény egy vers - szavak nélkül, egy vers egy festmény - szavakban. A zene mindkettő.
Mi is a zene? Ez a kérdés órákon át foglalkoztatott, mielőtt múlt éjjel nyugovóra tértem volna. Maga a zene létezése is csodálatos dolog, mondhatni maga a csoda. A gondolat és a tünemények között elterülő birodalom. Mint egy megfoghatatlan közvetítő közeg, szellem és anyag közt lebeg testetlenül, mindkettőhöz kötődve, mégis különbözve azoktól. Szellem, de szellemként kötődik az idő mérhetőségéhez. Anyag, ám anyagként nélkülözi a teret.
A zene lelki mélységet ad, választ az élet alapkérdéseire - a zene egy korszak lenyomata és hiteles tanúja. Talán hitelesebb, mint a fénykép vagy az írott szó. Mert a múltat jelenti, a gyökereket, s ugyanakkor jövendöl.
Facebook
Pinterest