Idézetek az önismeretről
Mindig az az otthonom, ahol vagyok. Az otthonom az elmémben van. A gondolataim az otthonom. A dolgok, amiket gondolok, az az otthonom.
Arra tanítanak, hogy csak a jelentős pillanatokra emlékezzünk, pedig a kis lépések, amik odáig elvezettek minket, ugyanolyan jelentősek. Visszatekintve észrevesszük, hogy nem csak a jó dolgok, hanem a rosszak is meghatározták, hogy kik vagyunk és hogy kik leszünk.
Van egy bizonyos érzés, ami a gyomrodban nőni kezd, amikor érzed, hogy elveszted az uralmadat, és semmit sem tudsz tenni ellene. Nehéz, mint a gránit, és éget, mint a tűz. Gondolom, mind ilyenek vagyunk, ez a természetes reakciónk a Föld megállíthatatlan forgására: próbáljuk irányítani az életünket, szerelmünket, a munkánkat és az otthonunkat, és ha ott elveszítjük az irányítást, akkor megpróbáljuk máshol visszaszerezni. Mintha attól, hogy mérgesek vagyunk, megállna a világ.
Amikor te egyedül vagy, akkor nem egyszerűen egyedül vagy - te magányos vagy. A magány és az egyedüllét között pedig óriási különbség van. Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod a másikat. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik - a barátod, a feleséged, az anyád, a szerelmed, a férjed - ott lenne. Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled... de nincs ott. A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged.
Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő - legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött.
Hülyébb pókok maguk ellen szőnek hálót.
Elhitette a barátaival, hogy irigylésre méltó életet él, miközben minden erejét arra pazarolta, hogy meg tudjon felelni az eszménynek, amelyet ő maga teremtett.
Valóban sok mindent végigcsinált már életében - csakhogy kivétel nélkül jelentéktelen dolgokat: például olyan veszekedéseket, amelyeket egy egyszerű bocsánatkéréssel megoldhatott volna, vagy például kibírta, hogy ne hívja föl a férfit, akibe szerelmes volt, mert azt gondolta, hogy úgysem lesz belőle semmi. Mindig abban volt hajlíthatatlan, ami a legkönnyebb volt: önmagának akarta bizonyítani, hogy erős és érzéketlen, holott a valóságban nagyon is gyenge és törékeny volt, aki soha nem tudott kitűnni semmiben, sem a tanulmányaiban, sem az iskolai sportversenyeken, de otthon sem tudta megőrizni a harmóniát.
Megvallhatjuk titkunkat egy másik embernek, de lehetetlen, hogy áttöltsük lelkébe saját benső világunkat, ami az elbeszélt tényeket, szavakat, cselekedeteket alakította; így e lényeges ismeret hiányában még bizalmasaink is egészen másként fogják vallomásunkat értelmezni, mint ahogyan mi megéltük. Nyíltságunk csak annak értékes, aki beéri a puszta tények ismeretével, de aki a legmélyebb értelmünkbe akar behatolni, annak a legigazabb titok is csaknem annyira megtévesztő, mint a hazugság.
Mihelyst társaid jó és rossz tulajdonságaival foglalkozol, rést nyitsz a szíveden, amin belép a gonoszság. Mások vizsgálata, bírálata és a velük való versengés gyöngévé tesz, majd legyőz téged.
Minden probléma az ellenállásból származik, amikor nem fogadod el, hogy meleged van, vagy csalódtál, vagy elhagytak, vagy fáj valamid, hanem ellenállsz a tapasztalatnak, és ez feszültséget szül benned.
Kimondani azt, amit érzek, nem bonyolult. Akkor tudatosul egy csomó minden az emberben. Az is, hogy mit tettem meg, mit hagytam figyelmen kívül. Mert azért, hogy én benne vagyok egy adott helyzetben, azért egy ember okolható, és az pedig én vagyok, önmagam.
A tudatosság azt jelenti, hogy az ember irányítja az életét, és odafigyel rá.
Köztünk meg a többi esztelen állat közt épp csak az a különbség, hogy mi iszunk akkor is, ha nem szomjazunk, és szomjazunk a szerelemre ideje várása nélkül is.
Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais
Egyszerre dzsungel, egyszerre sivatag, A múltad beszédes, a jövőd hallgatag. Egyszerre sivatag, egyszerre dzsungel, Jövőd még nincsen, a múltad már nem kell.
Facebook
Pinterest