Idézetek a mindennapokról
Teszed egyik hosszú lábadat a másik elé, két karoddal enyhén lendítesz hozzá, így viszed magad ruganyosan tovább, a szívet, a májat, a fejet és a többit, utaztatod az egészet a belső parancs szerint, hát nem varázslatos szerkezet ez?
A szennyes víznek is tiszta a teteje. A mocsok csak azután kerül elő, ha kiöntjük az egészet.
Még ha rossznak is ígérkezik egy kezdődő nap, javítani lehet rajta reggeli szépségápolással és az öltözék gondos megválogatásával.
- Mindenki fél a köznapiságtól, mintha valamilyen végzetről volna szó, amely unalmat szül, megszokást gerjeszt. Én nem hiszek ebben a sorsszerűségben... - Hanem miben hiszel? - Abban, hogy a köznapiság az igazi összetartozás forrása. És nem igaz, hogy megszokáshoz vezet, ellenkezőleg: a mindennapokban lehet megtalálni, sőt feltalálni a fényűzést és a banalitást, a szertelenséget és a közös ügyeket.
Vezetgetjük egymást, bár még nem tudni, merrefelé tartunk.
Csak a magunk alkotta rendetlenség sugároz felénk otthonosságot, mások rendetlensége fanyar hangulatokat ébreszt.
Amit az ember elrendez..., azt felforgatják a körülmények.
Viszonyom a hagyományhoz olyan, mint a fürdővízhez. Ha jól akarom érezni magamat benne, akkor állandóan a keverőcsapot kell csavargatnom, hogy se elidegenítően hidegnek, se nyomasztóan forrónak ne érezzem.
Csak hát a körülmények! Azok ugyanúgy lehetnek rombolóak, elembertelenítőek, mint ahogy építőek és embert formálóak is.
Senki sem törődik azzal, hogy megmentse a világot, mert mindenki fütyül a világra.
- Bármi történhet vele, pedig megígértem neki, hogy nem hagyom. - Hm. Elég furcsa ígéret. - Miért? - Hát, ha nem hagyod, hogy bármi történjen vele, akkor semmi sem történik vele. Az pedig marha unalmas.
Mint a szerelem, a magánélet is akkor a legnyilvánvalóbb, amikor nincs.
Azt szeretem a rajzolásban, hogy amikor rajzolsz, olyan, mintha az egész világ megszűnne létezni körülötted. Csak te vagy, a papírlap, meg a ceruza, esetleg még a halk klasszikus zene a háttérben, vagy ilyesmi, de igazából azt nem is hallod, mert annyira belemerülsz abba, amit csinálsz. Amikor rajzolsz, nem érzékeled az idő múlását, sem azt, ami körülötted történik. Mikor igazán jól megy a rajzolás, megeshet, hogy leülsz egykor, fel sem nézel egészen ötig, és még csak fogalmad sincs, hogy mennyi idő telt el, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmedet, annyira magával ragad, amit alkotsz. Semmi, de semmi sincs a világon, ami ehhez fogható. A filmek? Az olvasás? Nem igazán. Ha csak a történet nem valami hihetetlenül jó. De ilyen igazán kevés van. Amikor rajzolsz, akkor a saját világodba kerülsz, a saját alkotásodba. És nincs annál jobb világ, mint amit te alkottál magadnak. Ezért van, hogy amikor elmerülsz egy rajzban, és valami történik, ami kizökkent abból a világból, az százszor olyan bosszantó, mint ha a matekleckédet csinálod, vagy ilyesmi, és a nővéred beront a szobádba, hogy kölcsönkérjen egy hajgumit, vagy mit tudom én. Amikor rajzolsz, és valaki aközben zavar meg ezekkel, hát azt hiszem, az a valaki még azt is megérdemelné, hogy kinyírják.
A tél nem egy évszak, hanem elfoglaltság.
Az ember nem juthat semmihez anélkül, hogy ne kelljen adnia valamit cserébe. Amit megszerzünk, azzal valami egyenértékűt el is vesztünk. Ez az egyenértékűség elve.
Facebook
Pinterest