Idézetek az igaz szerelemről
A szerelem művészete abból áll, hogy elengedjük a másikat, és teret adunk neki. Az igazi szerelemben a szabadság és a fejlődés ízét érezzük, és kapcsolatunk mentes minden ragacsos kötődéstől. Azok a tettek és érzelmek éltetik, amelyek révén együtt tanulhatunk és fejlődhetünk. Fontos számunkra, hogy párunk boldog legyen, és környezetünkben élők is jól érezzék magukat. A szerelem akkor működik, ha társunkat nem uralni és korlátozni akarjuk, hanem képesek vagyunk megmutatni azokat a tulajdonságokat, amelyekkel eredendően rendelkezik - az erőt, a szépséget és a lehetőségeket -, majd ezeket együtt sugározzuk ki a térbe.
Ha a társunk váratlanul beleszeret valakibe, meg kell értenünk, hogy nem vált hirtelen rossz emberré: lehet, hogy csak nem képes teljesen átlátni, vagy nem tudja irányítani a helyzetét. Amikor egy harmadik személy lép be egy párkapcsolatba, akkor erős karmák dolgoznak a háttérben. Előző életeinkben együtt voltunk velük, ezért a korábbi közelség miatt most is vonzódunk hozzájuk. Elképzelhető, hogy mostani párunkkal előző életünkben csak felületes vagy rövid viszonyunk volt, ám ha olyasvalaki kerül a közelünkbe, akivel korábban egy egész életen keresztül jól megértettük egymást, akkor természetes módon erősen vonzódni kezdünk hozzá.
Mindenkinek szüksége van valakire, akit jobban szeret önmagánál.
A szerelemről megtudtam, hogy van egyfajta új árnyalata számomra, valami, amit eddig nem ismertem, ami érdekesebb, mint a kaland, izgalmasabb, mint a szöktetés a szerájból. Ez a valami a gyöngédség.
Tudom, hogy a szerelem aktusa a dolog természetéből adódóan feltételezi a gyöngédséget.
Te vagy újra az ajtóm előtt Ki valaha oly gyakran jött, A folyton alakot változtató, Örökös illúzió, Lenge szárnyon tovább illanó Szökött szerelempillangó.
Amikor valaki nagy hatással van ránk, mindig találunk okot azt hinni, hogy ő az igazi számunkra. Teljesen mindegy, hogy mi az ok. Jelen esetben például az éj fényei ragadtattak el. Majd egy idő után mindaz, amit a másikban szerettünk, kezd elviselhetetlenné válni. De abban az elvarázsolt pillanatban úgy érezzük, rátaláltunk arra, akit egész életünkben kerestünk.
Egy ideig hallgattunk. A holdfény beszűrődött a borostyán-levelek között, és Lucas elég közel állt hozzám, hogy érezzem az illatát, ami cédrusra és fenyőre emlékeztetett, mint a bennünket körülvevő erdő, mintha mi is valahogy ennek a sötét helynek a részei lettünk volna.
Vannak ilyen ritka pillanatok az életben - amikor a színek hirtelen színesebbek lesznek, minden felderül, tisztábban hallod a hangokat, jobban ízlik az étel, és mindig, minden egyes pillanatban ő jár a fejedben, közben pedig tudod, hogy a másik pontosan ugyanezt érzi irántad.
Igazság szerint, ha két ember olyan tökéletesen összeillik, hogy mindig boldogok, ha együtt lehetnek, és mindig elhagyottnak érzik magukat, ha elszakadnak egymástól, nem szabadna tűrniük, hogy bármi a világon közéjük álljon.
A bölcs éppen azért bölcs, mert szeret. A bolond pedig azért bolond, mert azt hiszi, hogy megértheti a szerelem lényegét.
Szerelmet kérni nem lehet, csak ébreszteni, ha pedig ez nem sikerül, semmi értelme könyörögni érte.
Nem elég, hogy a jelek szerint állandó bérlete van a szívemhez, még a tudatalattimba is befészkelte magát.
- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? - Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. - Az álmoknak is van színe? - Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. - Milyen színű az öröm? - Fényes, kis barátom. - És a magány? - A magány az ibolya színét viseli. - Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. - És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? - Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa. - Na és a szerelem? - A szerelem színe a telihold. - Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.
A szerelem az a heves vágy, hogy megosszuk az életünket egy másik emberrel. Olyan emberbe szeretünk bele, akit csodásnak tartunk. Ez az egyén értékeinek legmélyebb elismerése, és hogy őbenne testesül meg az, amit a legtöbbre értékelsz az életben.
Facebook
Pinterest