Idézetek az igaz szerelemről
- Nem volt más módja, hogy megkedveltesd magad velem? Csak mert ennek nincs sok értelme. - A szerelemnek sincs.
Sokan mondják, hogy a szerelem az őrület egyik formája.
Amint találkozik a pillantásunk, újra a hatása alá kerülök, akár egy tehetetlen vasdarab a mágnes ellenállhatatlan mozgásában.
Tényleg tetszik nekem. Nem tehetek róla. Egyszerűen tetszik. Nem számít, milyen elszántan játszom meg, hogy nem így van, ettől még igaz.
Amikor találkozik a pillantásunk, kimelegszem. Amikor véletlenül hozzámér, az egész testem bizseregni kezd. És ez komolyan rám hozza a frászt!
Ha valaki egy királynő szívét akarná erőszakkal meghódítani, ez a merész kísérlet talán több reménnyel kecsegtetne, mint belebolondulni olyan asszonyba, aki boldog a házasságában. Egy királynőt rendszerint hiúvá tesz hatalma és így ártalmára lehet a saját fönsége; ellenben egy bigott polgárasszony olyan, mint a csiga, mint az osztriga, mely megbúvik kemény héjának vértezetében.
Azok a szegény emberek, akiknek az életéből hiányzik a szerelem, s akik ifjúságuk legszebb óráit lélekölő munkában töltik el, ők tudják csak a titkát annak a gyors pusztításnak, amelyet letarolt, félreismert lelkükben véghezvisz egy nagy szenvedély. Annyira biztosak a választásuk helyességében, oly hirtelenséggel pazarolják lelkük minden erejét a nőre, akibe belészerettek, hogy a közelében gyönyörűséges izgalmakat élnek át, gyakran anélkül, hogy hasonlót ébresztenének benne. Ez hízeleg a legjobban az asszonyok önzésének, ha képesek felismerni a szenvedélynek ezt a látszólagos mozdulatlanságát és a lappangó indulatot, mely oly mélyről jön, hogy időbe telik, amíg fölszínre tud jutni. Ezek a szerencsétlen flótások remeték Párizs szívében, átélik a remeteélet minden gyönyörét és megesik, hogy nem bírnak ellentállani a kísértéseinek; de még gyakrabban csalódásnak, elárultatásnak, félreismertetésnek esnek áldozatul és ritkán jutnak hozzá, hogy leszakíthassák a gyümölcsét ennek a szerelemnek, mely számukra mindenkor égből hullott virágot jelent.
Abban az életkorban, amikor a lélekben még van elég fiatalság ahhoz, hogy bánkódni tudjon és távoli reményeket táplálni, amikor még a nőben többet tud látni a nőnél, nem a legnagyobb boldogság-e, ami férfit érhet, úgy szeretni, hogy egy fehér kesztyű érintése, a kedves hajának futó illetése, egy mondat elhangzása, egy röpke pillantás elfogása mélyebb örömmel töltse el, mint aminőt a viszonzott szerelemben való legszilajabb egyesülés adhat? Innen van, hogy csupán az eltaszítottak, a rútak, a szerencsétlenek, a titokban szeretők, a félénk nők és férfiak ismerik azokat a kincseket, amelyeket az imádott lény hangja magában rejt. Minthogy a forrósággal telített levegő remegésének eredete és törvénye a lélekben magában van, a szívek közt oly föltarthatatlanul teremt összhangot, a gondolatokat oly tündöklően idézi fel és annyira őszintének hat, hogy a hangnak a legkisebb elhajlása gyakran egész feloldódást rejt magában. A szerelem benne remeg a hangban, még mielőtt a tekintet elárulná.
Mi ellenkeznék mélységesebben az asszonyi természettel, mint a nyugodt, tökéletes szerelem? Izgalom kell nekik, a vihartalan boldogságot nem tekintik boldogságnak. Azok a női lelkek, amelyek elég erősek ahhoz, hogy a szerelemben fölleljék a végtelenséget, angyali kivételek és az asszonyok világában ugyanazt jelentik, mint a teremtő lángész a férfiak között. A nagy szerelmi szenvedélyek éppúgy ritkaságszámba mennek, mint a műremekek. Ami ezeken kívül létezik, az csupa alkalmi egyesülés, múló inger, megvetésre méltó, mint minden alacsonyrendű dolog.
Az asszonyok, bár fölhánytorgatják a férfiaknak, hogy ezek nem helyes módon szeretik őket, mégis nagyon kevésre becsülik az olyan férfiakat, akiknek a lelkülete félig-meddig nőies. Egész felsőbbségük abban áll, hogy elhitetik a férfiakkal, hogy a szerelem terén a férfi alacsonyabb rendű a nőnél; így aztán könnyen faképnél hagyják a kedvesüket, ha az elég járatlanul leveszi róluk mind ama félelmeket, melyekkel szeretnek páváskodni, a színlelt féltékenység jóleső kínjait, a csalódott reménység, a hasztalan várakozás szorongásait, egyszóval édes asszonyi gyarlóságuk gyönyöreinek egész sorát.
Érezte, hogy nagyon hasonlítanak egymásra. Két magányos ember repül a szélben, mint a pitypangmagok, és cipelik egymás kívánságait. Persze, megijedt az érzései miatt. A hite minden morzsájával szemben állt ez az érzés, de hiába próbálta, a szíve mégis gyorsabban kalapált, amikor a bőrük egymáshoz ért, és nem bírta megállni, hogy ne keresse, ha úgy gondolta, a közelben lehet. Nem tudta megakadályozni, hogy megszállja gondolatait. (...) Akkor is a karjai közé keveredett, ha nem tárta ki őket. Hívatlanul állított be, mégis kinyílt előtte minden ajtó, újra meg újra. Vonzotta a jelenléte, vonzották az érzések, amelyeket kiváltott belőle, vonzotta a csend, és vonzották a szavak. Beleszeretett.
A szerelem ritkán, sőt majdnem sohasem egyenlő. Az egyik fél mindig szerelmesebb, mint a másik.
Szeretni mindig is mámorítóbb érzés, mint szeretve lenni. Hát még mennyivel biztonságosabb.
A szerelem mindenkit meghülyít. Olyan, mint a háború, az éhínség, vagy az olajszennyezés, egy idő után már nem emlékszünk, mi tett minket boldogtalanná a történelemben. Második alkalommal talán még nehezebb szembesülni a ténnyel, hogy nem szeretnek viszont, akkor már tudod, mit éreztél az első csalódáskor. Amikor először vagy szerelmes, az valami hihetetlen érzés. Másodszorra viszont, miután már összetörték a szíved, óvatosabbá válsz. Egy kicsit érzékenyebb leszel attól, hogy eldobják az érzéseidet, de mégis beleesel a csapdába újra és újra és újra...
- Megőrültem, amikor veled voltam. Nem engedhetem, hogy újra megtörténjen. A szerelemnek nem erről kéne szólnia, őrültté tettél. - Te pedig most őrjítesz meg. És pontosan ez az, amiről a szerelemnek szólnia kell.
Facebook
Pinterest