Idézetek a haragról
A vita elzárja az érzékek kapuit (...). Mindig erőszakot takar. A vita, ha túl sokáig folytatják, erőszakhoz vezet.
A tigrisnél is vészesebb a női szoknya vöröse.
Ha egyszer elönt bennünket a méreg, a harag vagy a bosszúság, akkor az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk tőle, ha kiadjuk magunkból és cselekvéssé alakítjuk át.
A düh olyan, akár a lárva. Pillanat alatt képes elszaporodni, végül pedig olyan állapotot idéz elő, amelyből nincs visszaút. Elég volna végeznem a lárvákkal. Ám a dühöt nem lehet akarattal legyőzni. Éppen ezért utálom annyira.
Ha valaki megsért téged és te élesen vissza akarsz vágni, előbb végy mély lélegzetet és ne beszélj addig, amíg gondolataid teljesen meg nem nyugodtak. Ez a módja a lélegzésnek, védelem az élet minden viszontagságai közepette, mert erőt, hatalmat kölcsönöz és a nehéz napokban reményteljesebbé és vidámabbá tesz.
- Nem is értem, miért jöttél úgy ki a sodrodból pusztán azért, mert Mrs. Lynde azt mondta, hogy csúnya vagy és vörös hajú. Tőled is elégszer hallom. - Óóó, de micsoda óriási különbség van aközött, ha az ember maga mondja, vagy mások szájából hallja! (...) Lehet, hogy az ember tudja, hogy így van, de azért titkon reménykedik, hogy mások talán az ellenkezőjét gondolják róla.
Anne a saját bőrén kellett tapasztalja, mennyire fájó lehet a visszautasítás. Hiába mondta magában, miközben megvetően felvetette a fejét, hogy fütyül rá. Csökönyössége ellenére, nőies lelke mélyén nagyon is bántotta Gilbert viselkedése. (...) Jól leplezett kétségbeeséssel döbbent rá, hogy a korábban dédelgetett haragnak nyoma veszett, s éppen akkor, amikor leginkább szüksége lett volna a jogosnak vélt sérelem adta tartásra. Hiába idézte fel az emlékezetes eset megannyi tűszúrását és az akkori érzéseit, hiába próbálta ugyanazt a régi haragot érezni. Az utolsó fellobbanás után - azon a napon, ott, a tó mellett - a harag szikrája is kihunyt benne. Anélkül, hogy valaha is tudatosult volna benne, megbocsátott és elfelejtett mindent.
Kihűlt már, fekete a parázs; bennem még lánggal ég a tüzes harapás!
A jogos felháborodás olyan, mint amikor az éhes ember cukorkát kap. Jólesik, de csak rövid ideig.
A világ legnagyobb és látszólag legmegoldhatatlanabb konfliktusai mind egy szálig a következő tételekből indulnak ki: "Hülye vagy!" "Te vagy a hülye!" "Nem, te vagy a hülye!" A megoldás (...) legtöbbször úgy születik meg, hogy fognak egy üveg pálinkát, együtt megisszák, és előre tekintenek a jövőbe.
A mérgelődésnek semmi értelme, ha az ember megteheti azt is, hogy nem mérgelődik.
A bosszú nem jó dolog. (...) Olyan, mint a politika. Vég nélkül folyik az adok-kapok, és az amúgy is rossz helyzet még rosszabb lesz.
Nagyon nehéz összeszidni egy embert, aki beismeri a hibáját.
Emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen.
Valamennyiünknek megvan az a kis gyengéje, hogy magunk iránt kissé elnézők vagyunk, s inkább valamely felebarátunkat hibáztatjuk, akin aztán kitöltjük a bosszúnkat, például szolgánkat, aki éppen jókor kerül a szemünk elé, vagy alárendelt hivatalnokunkat, a feleségünket, vagy ha más nem akad, akár egy széket, amelyet aztán úgy odavágunk az ajtóhoz, hogy karja, lába, támlája letörik - hadd tudja meg, mi az a harag.
Facebook
Pinterest