Idézetek filmekből
Mostanában kezdem úgy érezni, mintha túl sok lenne a zaj, tudod? (...) Az összes hang figyelemért küzd - tanárok, szülők, magazinok. Mi megy be, mi megy ki, ki jó fej, ki nem annyira jó fej. És ezek a szarok olyan hangosak lesznek, hogy úgy érzem, nem hallom a saját gondolataimat. Tudod, csak be akarok ülni a kocsimba és vezetni, de aztán meglátlak téged. Meglátlak a folyosón keresztül: behajolsz a szekrényedbe abban a kabátban, amit annyira szeretsz, és ahogy besimítod a hajad a füled mögé, és meglátsz engem, és mosolyogsz. Csak mosolyogsz, és a zajok elcsendesednek, tudod? És az egyetlen dolog, amit hallok, az a hangod, amikor kiejted a nevemet.
Mikor az emberek együttesen őrülnek meg, mert letöltik az összes elmebeteg üzenetet a levegőből, mikor nem marad fa, mert szükség volt minden papírra az újságnyomtatáshoz, és ezért nem marad oxigén lélegezni, akkor a műholdak megsülnek a túlhasználástól és leesnek az égből. És kétségbeesett mobilhívásokat teszünk a szeretteinknek, mialatt nézzük az anyaföld végnapjait a reality tv-n. A kommunikáció újból olyan lesz, mint amilyen a kezdetben volt.
Az egónak nem kell olyan sok, hogy visszaverődjön.
Egy napon, 1876-ban, Alexander Graham Bell azt mondta egy dróton át: "Watson, gyere ide, szükségem van rád". 130 évvel később műholdakon keresztül beszélünk. Furcsa, mi, hogy mielőtt letesszük, azt mondjuk, "tartjuk a kapcsolatot", mikor sosincs érintés benne, nincs kapcsolat. Csak kábelek és frekvenciák. Mégis szeretek hívást kapni egy rossz nap közepén, ettől tűnik a mobil olyan rendkívülinek.
Sok minden történhet a "most" és a "soha" között.
Azokkal soha nem kell szövetséget kötni, akikben megbízol.
Egy anya semmit sem szeret úgy, mint az elsőszülöttjét, tegyen az bármit is.
Ha elég sokáig élsz, bármi megtörténhet.
Sokszor, mikor egy nő terhes lesz, a szaglóérzéke rosszabbra fordul. Hirtelen a rózsák rothadtak, és a frissen sütött kenyér (...) mint az ammónia. Az epilepsziában van valami hasonló. Gyakran meg tudják mondani, mikor dobnak egy hátraszaltót, mert olyan szagokat kezdenek érezni, amik nincsenek ott, így legalább van esélyük leülni, mielőtt a roham bekövetkezik. A terhességgel és az epilepsziával, elég jó érzéked van a küszöbön álló katasztrófára. Kár, hogy nincs érzékünk ahhoz, hogy elkerüljük.
Mikor az egyik érzéked elhagy, a többi ellensúlyozza azzal, hogy megerősödik. Például ha megvakulsz, hirtelen élénken hallasz. Nincs szaglásod? Az ízlelőbimbóid kivirágoznak. Szóval mi lesz, ha elveszíted az összeset, ha többé semmilyen érzéked sincs? A többiekre kell hagyatkoznod.
Az az igazán bátor, aki kristálytisztán látja, mi van előtte, legyen az dicsőség vagy veszély, mindazonáltal dacol vele.
Képesek vagyunk életben maradni, bármekkora fájdalmat is éljünk át. Ne hagyja, hogy a bánattól való félelem megakadályozza, hogy megnyíljon valakinek, akit kedvel.
Vannak pillanatok az életünkben, amikor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy meddig vagyunk képesek elmenni a vágyainkért. (...) Mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni, feláldozni és elviselni. Mert egy dolog vágyni valamire, de egészen más összeszedni az erőt, hogy elérhessük azt.
A földön minden ember tudja, hogy az élet fájdalommal jár. Legtöbbünknek a fájdalom próbatételt jelent, amit vagy eltűrünk, vagy elkerülünk. De vannak néhányan, akik vágynak rá, és arra használják, hogy valami gyönyörűt teremtsenek, ami túlmutat a világuk határain és halhatatlanná teszi őket.
Egy átlagember napi tizenkétszer sajnálkozik. Sokszor egy régi bűnért vezeklünk, egy régi sebet próbálunk begyógyítani, de vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be. Túlságosan mélyek.
Facebook
Pinterest