Idézetek a fiatalságról
A gyerek ritkán gondol a jövőre. Ennek az ártatlanságnak köszönhetően tudunk úgy örülni, amire kevés felnőtt képes. Az a nap, amikor a jövőre kezdünk gondolni, egyúttal az a nap, amikor kilépünk a gyermekkorból.
A kamaszok valami jobb és színvonalasabb helyre szeretnének átruccanni, de ilyen hely sehol nincs a láthatáron.
A legrosszabb, amit a serdülőkkel megtehetünk, az, hogy magukra hagyjuk őket. Ezért van szükségünk gyermekünknek ebben a korszakában azokra a tényleg nagyszerű tanárokra, edzőkre, cserkészvezetőkre, ifjúsági munkásokra és sok más szervezet felnőtt tagjaira. Sok ilyen személy kell; legyen minden gyerek számára egy, aki különleges - és ez nagy kihívás!
A fiúk lelke túl nagy ahhoz, hogy beérjék a családdal, horizontjuk pedig tágabb, mint amilyet egy család nyújthat nekik. Tinédzseréveik közepe táján a srácok ki akarnak lépni oda, amit úgy hívnak, jövendő - de ehhez az kell, hogy létezzen is egy hely, ahová kiléphetnek, és létezzenek erős karok, amelyek támogatják őket.
Sok emberrel fogsz még találkozni, aki arra biztat, hogy nőj végre fel, és ne várj a csodára. Ügyet se vess rájuk! A világ igenis tele van csodával.
Miért van az, hogy a szüleim, akik olyan jóságosak, és annyira szeretnek, sehogy sem tudják felfogni, miben is élünk mindannyian? Sem a gondolataimat, sem az érzéseimet? Vagy velem is ugyanez lesz majd, és a gyerekeim rám is ilyen értetlenül néznek majd, és azt gondolják: az apánk olyan jóságos, és annyira szeret bennünket, de nincs miről beszélni vele? Bele van bonyolódva a saját unalmas, érdektelen világába. Nem, ilyen nem eshet meg velem.
Amikor elég idősek vagyunk hozzá - rajtunk áll, hogy ez a pillanat tizenöt vagy ötvenéves korban jön el -, akkor nem szabad megijednünk attól, hogy önálló döntéseket hozzunk. A szüleink igyekeznek a maguk módján mindent megtenni, de felnőve már nem kell minden egyes tanácsukat megfogadnunk. Udvariasan hallgassuk meg őket, de a végső döntés rajtunk áll.
Amikor az ember fiatal, nagyon tudja, mit akar, mit nem, mert csak saját magára koncentrál, ahogy egy kamasznak kell. Aztán eljön egy pont, mikor kinyílik körülötted a világ, és rájössz, hogy ahány ember, annyiféle, és mindegyik másról szól.
A fiatalember megőrülhet a szerelemben, egy ötvenes ember csak bolondságra képes, s alig tart tovább a baj, mintha hosszu orrú csizmája miatt megbotolván, könyökét megcsapva, két hétig megfekszi az ágyat.
Semmi sem olyan pótolhatatlan, mint a fiatalság.
Minden fiatal valójában költő, amiképpen minden költő is lényegében örökfiatal.
A kamaszkor nem egyszerűen az élet egyik fontos időszaka, hanem az egyetlen olyan időszak, amikor életről lehet beszélni egyáltalán, a szó valódi értelmében.
Fiatalság hangja volt ez, olyan lelkeké, akik még nem voltak tisztában azzal, hol élnek, akikre még nem nehezedett rá minden oldalról a föld szorítása, akiknek még nem halt meg az elméje, hanem nagyon is éltek.
Nagyon sok fiatal érzi azt, hogy már ott áll a felnőttség kapujában, és hirtelen döntenie kell, mihez kezdjen az életével. Ilyenkor sokan hibás döntést hoznak, és utána hamar érezni kezdik, hogy amit választottak, az igazából nem az ő világuk. Sok ember nem azt a munkát végzi, és nem azt az életet éli, amit valójában szeretne.
Ha szó szerint venném a regényeket, akkor azt is kénytelen lennék elhinni, hogy a kamasz fiúk állandóan bébinek szólítják a csajokat, mert állítólag ez a romantika csúcsa. A pasi egy perce még seggfej volt, de aztán benyögi, hogy bébi, és hirtelen minden megváltozik. Jöhet az elkerülhetetlen elalélás és az önérzet teljes feladása.