Idézetek a felfogásról
Mi is a halál, ha jól meggondoljuk? Rossz pillanat, vámsorompó, ahol a kevésből átkelünk a nincsbe. A megalopoliszi Kerkidásztól megkérdezték egyszer, hogy szívesen hal-e meg. Hogyne halnék meg szívesen, válaszolta, hiszen a halálom után csupa nagy emberrel találkozhatom: Püthagorasszal a filozófusok, Hékataiosszal a történetírók, Homérosszal a költők, Olümposszal a zenészek között.
Na és, ha fölakasztanak? Akár a kötél, akár más halál; akarom mondani a kötél nem is akármilyen halál. Méltó a bölcshöz, aki egész életében ingadozott; amolyan se hal, se hús, amilyen az igazi kételkedő szellem, pürrhonizmussal és tétovázással teljes halál, amely függőben hagyja az embert ég és föld között. Filozófushalál, s ki tudja, talán erre jelölt ki a sorsom. Nagyszerű dolog úgy halni meg, ahogy éltünk.
A fiatalok azokat az igazságokat fogadják el (...), amelyeket előszörre érdemes kétségbe vonni. Mert a kétségbevonhatatlan igazságok hidegek, fölényesek, még kötözködni sem érdemes velük.
Az örökké is csak illúzió.
Nem tudok csak rosszat tenni. Mindig akad, akinek jó.
Metódus, barátom, metódus. (...) Ez az egész. Rendezni kell a gondolatokat, és ha egy-egy kis tény vagy jelenség nem illik bele a rendszerbe, nem szabad azt eldobni, hanem annál jobban meg kell vizsgálni. Ha nem is mindjárt veszed észre a jelentőségét, bizonyos lehetsz benne, hogy még nagy jelentőségűvé válhat.
Sokan úgy vélik, az a jó ember, aki nekik nem árt.
A kapcsolat a kötél. A szeretet hurok a végén.
Az ember imádta a követ, és megépítette Stonehenge-et. De akik építették, azoknak ma már nyomuk sincs, Stonehenge azonban még mindig áll. És mégis, akármilyen furcsán hangzik, azok az emberek tovább élnek bennem és benned, és minden leszármazottjukban, a kő pedig, Stonehenge kövei halottak. Aminek pusztulnia kell, az fennmarad, és ami tartósan élni látszik, tulajdonképpen halott. Micsoda paradoxon!
A halottak azt akarják, hogy bátran elviseljük veszteségeinket, és csak éljünk úgy, mint azelőtt, igaz? Csak nehogy szomorúak legyünk! Mindenki ezt mondja, de a magam részéről sohasem tapasztaltam, hogy volna valami alapja ennek az, egyébként valóban vigasztaló elképzelésnek. És természetesen ezt is az élők találták ki, hogy megkönnyítsék a dolgukat. Mert látod, bármiről is legyen szó, az élők nem mindig értenek egyet, tehát nem látom be, hogy miért volna olyan egyöntetű a halottak véleménye. Ha egyáltalán van halál utáni élet, akkor azt hiszem, odaát is éppen annyi önző lélek van, mint itt a földön. Hiszen az lehetetlenség is volna, hogy azok, akik életükben tele voltak mindenféle érzéssel, egyetlen pillanat alatt levetkőzzenek magukról minden rosszat, és felöltsék az önzetlenségnek és a jóságnak a köntösét. Nevetnem kell. Képzelj el egy özvegy férfit, aki a temetés utáni reggelen azzal a felkiáltással ül le reggelizni, hogy "Mary nem akarná, hogy szomorkodjak", és azzal jó étvággyal felfal mindent, amit csak maga előtt lát. Honnan tudja, hogy Mary odaát mit gondol? Lehet, hogy sír, és fogait csikorgatja - az asztrálfogait, természetesen - látván, hogy a férjeura úgy él tovább, mintha ő soha nem is létezett volna. Hiszen a legtöbb nő szereti, ha a férje körülugrálja. Miért változna meg az ember jelleme a halála után?
A ragadozó feljavítja a nyájat.
Nem értek egyet azzal, hogy a szerénység fontos erény. A logikus elme mindent olyannak kell hogy lásson, amilyen. És ha lebecsüli magát, éppúgy eltér az igazságtól, mintha eltúlozta volna.
Parányi vigasz, de mégis vigasz.
A lopás csak egyik fajtája a kikényszerített visszatérítésnek.
Jobb az a gonosz, amelyet ismerünk.
Facebook
Pinterest