Idézetek a felelősségről
Hiába mondjuk csemetéinknek, hogy legyenek becsületesek, őszinték, ha azt látják, hogy kapcsolatainkban mi nem olyanok vagyunk. Nincs az a prédikáció, amely képes lenne helyettesíteni egy jól végzett, mintaadó cselekedetet. A megfelelő viselkedési szabályok az olyan családokban sajátíthatóak el, amelyeknek van családi élete, amelyekben terveznek, szerveznek eseményeket, játszanak, ünnepelnek, beavatják a gyermekeket a felnőttek életébe, vagyis ahol elegendő tere van annak, hogy a család felnőtt tagjaitól megtanulható szabályok megmutatkozzanak és elsajátíthatóak legyenek.
A háború abszolút őrültségre vall. Nem holmi részleges, hanem abszolút őrültségre. Az embernek, mint állatfajnak ez talán a legsajátosabb megkülönböztetőjegye, hogy ki vagyunk téve az őrültség ezen szörnyűséges megnyilvánulásának.
A legtöbben másokat hibáztatunk azokért a dolgokért, amik nem működnek az életünkben. A házastársunk a hibás a boldogtalan családi otthon miatt, a főnökünk a hibás a munkahelyi stressz miatt, egy idegen a hibás, amiért forgalmi dugóba kerültünk, és persze a szüleink a hibásak, amiért megrekedtünk. Mindenhol a felelősöket keressük, ez azonban nem más, mint önmagunk mentegetése. Ha másokra kenjük a felelősséget az életünk miatt, biztosan boldogtalanok leszünk, hiszen így csak az áldozatot játsszuk.
Szeretjük azt hinni, hogy minden eseménynek van egy felelőse, mert így könnyebben tudjuk értelmezni a világot. Olyan makacsul ragaszkodunk ehhez az elképzeléshez, hogy néha saját magunkat hibáztatjuk, csak azért, hogy hibáztathassunk valakit. De nem tarthatunk mindent az irányításunk alatt, sőt az is lehet, hogy senki sem irányít.
Ha egyszer rálépsz a tigris nyakára, soha többé nem léphetsz le róla.
A mértékletesség, az önismeret és a felelősségteljes viselkedés sok olyan helyzetet megold, amit merev tiltással nem lehet kezelni.
Nincsenek válaszok, csak választások.
Úgy látszik, ilyen a világ: addig irt valamilyen állatot, míg végül megijed, hogy végkép eltünteti a föld színéről és ezért az utolsóelőtti pillanatban elkerít neki egy szép és nyugodt kis kört, hogy legalább hírmondó maradjon belőle. Van emögött valami meghatóan ügyetlen lelkiismeretfurdalásféle.
Az univerzumban hibátlanul működő Ok és Okozat Törvénye szabályozza az életünket. Amíg ezt nem ismerjük fel, addig olyanok vagyunk, mint egy sötét labirintusban botorkáló ember, aki hol az egyik, hol a másik falnak ütődik neki, és csak sok szenvedés után, zúzódásokkal gazdagon tarkítva találja meg a kivezető utat.
A dolgok darabokra hullnak, ha nem törődünk velük.
Az egyes korosztályok jelenben meghozott döntései formálják nem csak a saját, hanem a jövő generációinak lehetőségeit is.
Nagy embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki beismerje, ha tévedett.
Legnagyobb vereségeink mindig saját tévedéseinkből következtek.
A felnőttkori boldogság legfőbb titka, egyfajta záloga, ha a szülő megtanítja a gyereknek az útkeresés szabadságát. Ha tudatosítja benne, hogy a rossz döntéseinket, és azok következményeit nem lehet megúszni, hogy ezek vállalása is elengedhetetlen. De ehhez kell, hogy legyen az embernek saját bátorsága is.
Az anyák azért vannak, hogy tompítsák a lét magányát. Ha ez igaz, akkor a legfőbb anyai felelősség nem más, mint egyszerűen a társlét. Az ember a méhe melegéből megszüli a gyermekét erre a törékeny, kaotikus világra, aztán a következő évtizedeket azzal tölti, hogy mellette lépked, mialatt az kigondolja, hogyan lehet belőle ember.