Idézetek a fejlődésről
Mindenért, ami előrevezet, igenis nagyon keményen meg kell küzdeni. A rólunk alkotott értékítélet az elvégzett munkánktól függ. Nincs királyi út. Meg kell szenvedni minden előrelépést.
Csak azt tudod kiadni magadból, csak olyan világot tudsz magad körül teremteni, ami benned van. Ha valakiben sok a keserűség és a csalódottság, még egy jókedvű, energiával teli beszélgetést is nehéz vele folytatni, hát még nagyobb dolgokat megvalósítani. Minden változás belül kezdődik és először a saját gondolkodásunkat és hozzáállásunkat kell rendbe tenni, utána tudunk csak sikerrel bármibe belefogni.
Sokszor éppen a legnagyobb kihívás segít abban, hogy világosan lássuk a fontos dolgokat és új, pozitív irányok felé induljunk el.
Nem az a lényeg, hogy igazad van-e. Hibázni fogsz. Még én is rengetegszer hibázok. Az a lényeg, mit csinálsz azután, hogy hibáztál és hogy tanulsz-e belőle.
Az emberi fejlődést nem az iparral mérik, hanem azzal, milyen értéke van az életnek. (...) Ez az, ami megkülönböztet egy kort. Ez az, ami megkülönböztet egy fajt.
Fejlődhetünk egy-egy területen anélkül is, hogy jobbá válnánk, mint egész.
Nagyon nem mindegy, hogy én felhúzok egy házat, de a mocsárba vagy sem. Ha a házat szilárd talajra húzom fel, nagyobb a remény, hogy körülöttem is fognak építkezni.
Ne akarjuk befolyásolni a folyamatokat! Előre tervezni bizonyos keretek között lehet, de a fejlődést irányítani képtelenség.
Ahogy egy kisgyerek rájön az agy szó jelentésére, mi is rálelhetünk a szavaink mögött az igazságra.
A nevelés nem külső és erőszakos kényszerítést, nem a gyerek fejébe töltött tudást jelent, hanem külső segítséget egy belső érlelődéshez.
A csecsemő kezdetben ösztönlény. (Ha éhes, szomjas, kakis... ordít, ha jóllakott, gügyög.) A kisgyermek érzelmi lény. (Gondoljunk arra az üvöltésre, amely olykor apró vágykielégítetlenség hatására jelentkezik és arra a szívből jött kacagásra, amellyel parányi örömöket jutalmaznak a kisgyermekek.) A kamaszkor táján alakul ki a felnőttekre is jellemző logikus gondolkodás készsége. (Ilyenkor már nem szimpátia alapján, hanem igazságérzetből ítélkeznek a gyerekek.) Szellemi életünk azonban folyamatosan tovább fejlődhet, és eljuthatunk az érzelmektől meglehetősen függetlenített, belátásból fakadó, teljes emberiségben gondolkodó közösségi magatartásig.
Talán ezt jelenti a felnőttség: megszűnünk szereplők lenni, akik arra mennek, amerre a cselekmény viszi őket. A felnőtt tudja, hogy szereplő helyett lehet alkotó.
Az egész élet célja nem egyéb, mint a fejlődés. Mindennek, ami eleven, elidegeníthetetlen joga van minden szintű fejlődéshez, amire csak képes.
Mindannyiunknak ki kell derítenünk, hogy mi az, ami a leginkább működik számunkra, és mitől válhathatunk önmagunk legjobb változatává.
Előbb-utóbb mindenki megleli azt, amit keres, mindenkit áthat a béke (...), s elfogadja: csak azt érdemes magukban életben tartani, ami előbbre visz.
Facebook
Pinterest