Idézetek a bűnről
Hogyan történhetett, hogy miközben reggelenként ágyunkban térdepelve vagy éjszakánként gyertyafény mellett elköteleztük magunkat a Jónak, a Fényességnek, Istenhez fordultunk és szentül fogadkozva hadat üzentünk a bűnnek és a Gonosznak, alig néhány órával később nyomorultul elárultuk iménti, szent fogadalmunkat és elhatározásunkat...?
A halálbüntetéseknek nincs visszatartó erejük, mind a mai napig éppen azokban az országokban történik a legtöbb gyilkosság, ahol élénken gyakorolják ezt a fajta ítéletet.
Senki sem képes megállapítani, mi számít még egyszerű szeszélynek, ártalmatlan különcségnek, és honnan kezdve lesz valami másokra is ártalmas dologgá? Egyáltalán van-e ilyen határ? Ha pedig azt mondjuk, hogy ez "személytől, kortól, embertől függ", azt is mondtuk: mindenkinél máshol van a határ. Más élőhelyen, más kultúrában, más korban elmosódnak a határok... Ezzel sok veszedelmet szabadítunk magunkra, és a célt: hogy világos határvonalat húzzunk a bolond és a normális, az ártalmatlan és az ártalmas, az eltűrhető és a már el nem tűrhető közé.
Az emberiség történelme során az igazságszolgáltatás helyektől, kultúráktól függően sokat változott, sőt már a kezdettől alapvetően eltértek egymástól annak egyes módjai. A cél azonban minden alkalommal, minden korban, minden helyen ugyanaz volt: megtorolni a bűntényeket, és a félelemkeltés útján azokat a jövőben megakadályozni. Eme szép pedagógiai célzat (...) sem az ókorban, sem a középkorban nem járt sikerrel. A büntetések nem szolgáltak és nem szolgálnak elrettentő példaként.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. Közeleg a rozsdaszínű áradat. Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött - elnémul a rigó, el a tücsök. (...) Csügged az ág, ejti leveleit. - Ó, ha az ember is a bűneit így hullatná! S lomb nélkül, meztelen, de állhatnék telemben bűntelen!
Csak Isten adhat ihletet, hogy miként szabaduljak meg a testemben lévő rossztól.
A bűn az olyasvalami, ami ráíródik az ember arcára. Néha beszélnek titkos bűnökről. Hát ilyesmi nincsen. Ha egy nyomorult embernek bűne van, az megmutatkozik szája vonalán, szemhéja hajlásán, még a keze formáján is.
Minden bűntett közönséges, aminthogy a közönségesség maga is bűntett.
Vannak olyan pillanatok ebben a szomorú életben, amikor vétkeznünk kell, hogy megakadályozzuk a bűnt.
Az emberek nem változnak. Még a rettenetes háborúk sem változtatják meg őket. Elbarikádozzák magukat régi meggyőződéseik és szokásaik mögé, és nem egykönnyen bújnak elő onnan, sőt: a gyengeségek, a káros szenvedélyek, a csalások, az alattomosságok, a sunyiságok nemhogy eltűnnének a katasztrófák után, időnként szégyenszemre még meg is erősödnek.
Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket.
A Kalahári Átok Boltjában viharzik föl s alá a gyönyörű boltoskisasszony, szórja az átkot, szórja, de egyszer csak abbahagyja sírva: - Fujj! fujj! Hát ki söpri ezt össze a végén? Mindig csak én! Csak én!
Ül az ifjú Ármányka az Ármányok Boltjában, és szövi az ármányt. - Hatalmas ármányt szövök - gondolja -, lesz benne minden: utazás, bűnbánat, zseblámpa, félmosoly, italok, levelek, lépcsők, folyosók - gyönyörű szép lesz! Jön az öreg Ármány, ránéz a színes ábrákra, megcsóválja a fejét: - Csak egyszerűen, fiacskám! Csak egyszerűen!
Aki sok bort iszik, előbb-utóbb vizet prédikál.
Azóta többször megfigyeltem, milyen következetlen nemegyszer az ember, különösen, ha fiatal. Nem szégyelli a vétket elkövetni, de szégyelli megbánni.
Facebook
Pinterest