Idézetek a búcsúról
Odalépett hozzám, és felemelte a fátylát. Átölelt, és erősen magához szorított. Virágillata volt. Egy röpke pillanatra magamba szívtam az átható, édes rózsaillatot, aztán elengedett. - Fogd! Legyen ez a talizmánod! Egyik ujjáról lehúzta a gyűrűjét. Sima metszésű, bíborszínű kő volt benne, a közepére egy nagy E betűt véstek. A markomba zártam. A kezemben éreztem az arany súlyát. A szemébe néztem, és mintha csak a magamét láttam volna: ugyanazok a különös, sárgával pettyezett halványszürke szemek. Akár az enyémek. Most már tudtam, miféle adósság az övé - tizennégy éve nyomja a lelkét. Anyám szemébe néztem, és tudtam, hogy soha többé nem láthatom.
Ne félts! ne hidd, hogy nélküled maradtam. Angyalok hű világa vesz körül.
De az embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S odahagytam őslakom s anyámat. Kínok égtek a szülőkebelben, Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem.
Úgy kezeltem minden percet, amit a családdal és a barátaimmal töltöttem, mintha különleges jelentőségű volna. Úgy figyeltem az arcukat és a hangjukat, hogy soha ne felejtsem el. Tudtam, hogy soha többé nem látom viszont őket, és majd megszakadt a szívem, de így kellett lennie.
Felugrottam az egyik magas sírkőre, és kinéztem a városra. Nem sokat láttam belőle innen, de mivel tudtam, hogy ez lesz az utolsó képem a helyről, ahol születtem és éltem, nem siettem el a dolgot: minden ócska mellékutcát fényes sétálóutcának, minden málló vakolatú házat egy sejk palotájának és minden kétszintes épületet felhőkarcolónak láttam.
Nem tudni, merre visz az út, ki tudja, láthatlak-e még, lehet, hogy holnap a szívemet eltévedt golyó tépi szét.
Lóbáltam a lábamat az ágy szélén és fütyültem, tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom, és nem bírom elviselni az emlékeidet. (...) Ha csak cseppet gyanakodol, ha egyetlenegyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy, ahogy a testemre szoktál, amelyet jobban ismertél már nálam, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem, anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom és hadonászom valami híg, átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel.
Búcsú volt, valahányszor a tudtára adtam, hogy milyen fontos nekem, valahányszor tettekkel és szavakkal igazoltam szeretetemet. Az élők az élet minden napján búcsúznak. Szerelemmel, barátsággal, annak a megerősítésével, hogy az emlékek megmaradnak, ha a test elenyészik is.
Mert örvényben éltem, örvénybe dobjatok: morajló mélyére temessetek!
Menj és feledj! Szívem beéri azzal, Hogy megsirat és sohasem feled.
Búcsú! dadog e szó az ajkon, könnyben ázva, s kegyetlen félbevág szerelmet, örömöt, benne szívig hasít üdvünknek távozása, szó, mit el nem takar, csak ami már örök.
Sorsom akármerre mégyen, Rólatok el nem felejtkezem, Minden járáson-kelésen Véletek lesz majd emlékezetem! Hajnalnak fénye, vezess az úton, Mély, sötét éjszakán, láng, vigyél át! Szél és felhők, távoli erdők, Föld takarja el bús lábam nyomát.
Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor "szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, "szakítanak", s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt... asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket... Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.
Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat, Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat. De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz, Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?
Ugyanaz a szív legbelül Ma merre hajt észrevétlenül? Ugyanolyan szép az a csillogás Te kinek hazudtál valami mást? Ne sírj majd, ha nem leszek, Lesz majd más, aki rád nevet.
Facebook
Pinterest