Idézetek a barátságról
Bár a barátkozás a kedvenc foglalatosságom, az elején még mindig izgulok. Mert mindig fennáll az a rémisztő lehetőség, hogy az emberek nem fognak szeretni, és ezért reszketni kezdek. Eddig szerencsém volt, de butaság lenne azt feltételezni, hogy mindig így lesz.
Hiszem, hogy mindenben van valami jó, ezért úgy gondolom, ha nem kellene elhagynom a legjobb barátaimat, akkor nem szerezhetnék újakat. Új barátok szerzése pedig messze a legnagyobb kedvencem.
Amikor a barátság megszűnik, akkor egy űr keletkezik, amely utat enged a szörnyű magányosságnak, ami a külső világból jön, s amely olyan, mint a hideg űr a planéták között.
Minden egyes lépéssel, amit tett, felszínre kerültek a rég eltemetett emlékek...visszament az időben egy nőhöz, aki egykor az egész világot jelentette neki. Nem a szerelme vagy a rokona volt, hanem a legjobb barátja.
A barátságban a legjobb szándék végül mindig a barátot bántja, és ezzel magunkat bántjuk.
Micsoda hálátlanság! Az ember óriási erőfeszítéssel rendbe teszi a barátai reménytelenül sivár életét, megkeresi nekik a tökéletes társat...aztán egyszer csak arra eszmél, hogy elhajóznak az örök boldogság földjére, és azt se mondják, fapapucs. Huh, az ember még örülhet, ha megszánják egy képeslappal.
Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi: - Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet? Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja. Majd így kiáltott: - Anyám, megértettem.
Az igazi barát hajthatatlanul és kérlelhetetlenül arra bátorítja az embert, hogy reszkírozzon, hogy kockáztassa saját magát, és még az elviselhetetlent is elviselje. Mert csak akkor érti meg az ember, hogy mi az, ami benne elpusztíthatatlan, hogyha sokat szenved.
Nő és férfi soha nem lehet barátja a másiknak. Annak a bizonyosnak. Mindenki másnak igen, de annak az egynek soha. Sem találkozásuk előtt, sem elválásuk után. Mert őket egy egészen más érzelem köti össze. Amiben esetlen minden baráti közeledés. Ami sokkal, sokkal mélyebb minden más emberi érzésnél, így a barátságnál is. Mélyebb, egyedibb, megismételhetetlen. Ez nagyon hamar kiderül. Két szempár összevillanásából, egy mosolyból, egy rövid beszélgetésből. Hamar eldől. És kettejük között már soha nem lehet baráti érzés.
Nincs, ami olyan szentül megpecsételhetne barátságokat, mint egy közös hányás.
A barátság akkor igazi, ha nem törik meg az első megrázkódtatásra.
Vannak barátaim, akiket illetően arra jutottam, hogy nem jó barátok, mert több bajt okoztak nekem, mint amennyi örömöt szereztek, így hát módot találtam, hogy jobban elhatárolódjak tőlük. Most ugyanígy gondolkodom Istenről, a hitemről, mint korábban ezekről a barátaimról. Isten jelen van az életemben, de nem függök tőle. Az én istenem nem megbízható isten.
Nem is annyira az érintése hiányzott, mint ő maga: egyetlen igaz társa és barátja, a beszélgetéseik, a vitáik, csalhatatlan éleslátása és kitűnő emberismerete, amely olyan sokszor segített már neki.
Túlságosan jól ismerte ahhoz, hogy szeresse vagy utálja: a múltjának egy része volt, mint egy régi barát, aki a hibái ellenére is barát marad, csak mert mindig is az volt.
Ez már csak így van a barátokkal. Törvényszerű. Visszatartanak a szakadék szélén.
Facebook
Pinterest