Szenvedés
A boldogság általában nem szorul magyarázatra. Még nem találkoztam senkivel, aki azt mondta volna, hogy "Jó, jó, boldog vagyok, de mi értelme van ennek?", a szenvedésre viszont mindig magyarázatot keresünk.
Egy transzcendencia nélküli világban végső soron minden szenvedés értelmetlen.
A fájdalom természetes velejárója annak, hogy vagyunk, ha nem tudnánk érezni, akkor az örömre sem tudnánk rezonálni. Aki arra törekszik, hogy a fájdalmat kiiktassa az életéből, valójában az életről mond le. Jobb egy szenvedő embert látni, mint egy zombit.
Amikor az ember szeretne kifejezni valamit, bizonyos szenvedések el tudják juttatni olyanfajta reflexióra, hogy így vagy úgy, de képes lesz elfogadni ezt a szenvedését, és megtanul vele élni. Aztán utána pedig átalakítja kreatív energiává.
A szenvedés olyan állapot, amelyben az ember mindenkitől eltávolodik. Egyedül van. Ha kézbe vesszük a szenvedésünket, egészen úrrá leszünk rajta, és kijövünk belőle úgy, hogy kihozunk magunkkal valamit: ez győzelem, ennek van értelme. Nem üres kézzel jönni ki belőle... hiszen máskülönben minek járnánk meg a poklot?
Akinek az elméje mentes a vágytól, azt egy isten sem teheti nyomorulttá. És megfordítva, akinek az elméjében vágy lakozik, azt a világegyetem összes istene sem szabadíthatja meg a szenvedéstől.
Az ember eljut egy pontig, amikor nem bír gondolkodni. Csak érez. Azt érzi, hogy meg akar állni. Azt érzi, hogy a gyomra ég, és tudja, hogy enni akar. Azt érzi, hogy a feje tele van vattával, és tudja, hogy aludni akar. Azt érzi, hogy a torka összezárul, tűz fut szét a karján-lábán, a szíve szinte kitöri a mellkasát, és tudja, hogy futni akar.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
A fájdalom néha elkerülhetetlen, de a szenvedés nem. Képzeljük el, hogy boldog kapcsolatban élünk valakivel, akit aztán elveszítünk. Nyilván fájdalmat fogunk érezni, ez teljesen természetes. Ha azonban tovább cipeljük ezt a fájdalmat, és egyfolytában összetörtnek érezzük magunkat miatta, az már szenvedés.
Nemcsak a születés és a halál okoz szenvedést, de a légellenállás, a gravitáció, a munka, az ölelés is, mert ott a szenvedés a dezoxiribonukleinsavunkban, félrecsúszott nyakkendőinkben, a mozdulataink között, a tányérunkon; ez a zenében a szubdomináns, a fizikában az entrópia, a szerelemben a féltékenység, a gyermeknevelésben az aggodalom. Az emberi életút passiónak is nevezhető.
Facebook
Pinterest