Orvoslás
A gyógyítást nem tekintheted állásnak, mert állásnak az egyik legrosszabb, ami létezik.
Milyen különös munka az ápolóé! Idegenek vagyunk a páciensek számára, de ha a szükség úgy hozza, egy ideig a legbensőségesebb viszonyba kerülünk velük.
Az orvosnak bizonyos tekintetben jó dolga van: ha hibát követ el, más lakol érette.
Egy orvos, aki nem tudja, mit csináljon a beteggel, köteles keresni olyan valakit, aki esetleg segíthet.
Az egészségügyi ellátás csodálatos szakma azoknak, akik szívesen segítenek másokon, de létezik árnyoldala is. Rohansz, vigasztalsz, fontosak számodra a betegek, gyakran még munkaidőn kívül is beugrasz hozzájuk, de nem mindenki értékeli a jó szándékot.
Amikor orvosként kezdesz dolgozni, még azt hiszed, sok mindent meg tudsz változtatni a beteg emberek életében, hogy a kezeléseddel, a tablettákkal, a műtétekkel mindent elérhetsz, és ez az, ami számít. Majd eljön az a pillanat, amikor egy csapásra világossá válik, hogy nem vagy mindenható, egyáltalán nem tudsz mindent, amit szeretnél, és hogy néha tehetetlen vagy. (...) Rendelkezésünkre áll az összes technikai eszköz, hogy segítsünk a betegeken, és sok mindent el is érhetünk vele, de az élet néha váratlanul győzedelmeskedik, néha pedig hirtelen kicsúszik a kezünk közül.
Istené az utolsó szó az életről. Az a helyes, ha szerényen ítéljük meg, hogyan tudunk ehhez hozzájárulni.
Orvosként szívesen teszünk jót, de a meggyőződést nem a tankönyvekből szeretnénk megkapni, a betegektől kell jönnie a megerősítésnek.
Az irányelvek és a protokollok nélkülözhetetlenek, mert fogódzót és iránymutatást adnak az orvosoknak a munkájuk során, világosan leírják, hogyan kell eljárni. Azonban vigyázni kell arra, hogy ezek a szabályok ne korlátozzanak minket annyira, hogy akadályozzák a megfelelő ellátást. (...) Mindig a beteget kell szem előtt tartani, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy orvosként néha le kell térni a járt útról. A protokollok alapját az átlagok képezik, azért készülnek, hogy ne bukjunk meg, nem pedig azért, hogy elérjük a tökéletest. Azzal csak átlagos ellátást nyújtunk, nem pedig kimagaslót. Ez utóbbira csak akkor kerülhet sor, ha őszintén és elfogulatlanul figyelünk a betegre.
Olyan intenzív a kapcsolatunk az emberekkel életük egy rendkívüli, érzelmileg gyakran feszült periódusában, hogy nem is lehet másként, mint hogy részt veszünk az életükben, illetve elgondolkodunk azokon, amiket közölnek velünk. Minden, amit a betegektől tanulunk, formál minket, orvosokat.
Az emberi test egyike a legszentebb helyeknek, amit nem arra terveztek, hogy valaki belépjen rajta, s mostanra is csak az emberi zsenialitás tette hozzáférhetővé.
Facebook
Pinterest