Orvoslás
Mindig két valóság van. Az egyiket a dokumentációk, a másikat pedig a páciens emlékezete tartalmazza. (...) Egyik változat sem fedi teljesen az igazságot.
Szinte mindenki úgy tartja, hogy a kórboncnok véleménye megkérdőjelezhetetlen - hiszen ő tényleg mindent lát, és biztosan mindenben igaza van, de ez nem igaz. A kórboncnok csak a halál pillanatának egy filmkockáját látja, de a film többi részét nem. Hasonlattal élve, ha látunk egy jégkockát az asztalon, akkor mindannyian el tudjuk képzelni, mi fog történni. A kocka szép lassan elolvad, és keletkezik egy kis tócsa a helyén. De ha csak a kis tócsát látjuk, akkor azt kitalálni, hogy ez egy jégkockából lett - csak annak a segítségével lehet, aki látta a jégkockát is. A kórboncnok csak a tócsát látja, a klinikus pedig a jégkockát, ketten együtt tudnák igazán megfejteni, mi is történt a beteggel, és a boncolásnak erről is kellene szólnia. Ha tehetném, kötelezővé tenném, hogy a klinikus is legyen jelen a boncoláson, csak így lenne ennek az egésznek igazán értelme.
Az orvos tevékenységében, a gyógyításban van olyan tényező, amit nem lehet tanulni, aminek nincs neve, csak hatása, s ezért a gyógyítás nem csupán tudomány, hanem művészet is.
A világ legszebb hivatása az orvosoké. Azt gondolom, az igazi kihívás, amikor valaki odaáll, és jól megszervizel egy élő szervezetet. Gyógyítani, helyrehozni azt, ami elromlott, maga a csoda.
Minket nem a páciens végső felépülése érdekel. Csak az érdekel, hogy élve kikerüljön innen, hogy majd másvalaki rehabilitálhassa. Egy bizonyos pontig törődünk az ujjakkal, kezekkel, karokkal és lábakkal, de néha feláldozunk egy lábat, hogy megmentsünk egy életet, ha a többi seb fontosabb. Sőt néha azért veszítünk el egy lábat, mert ha még egy órát elvesztegetünk a megmentésére, egy másik beteg a műtét-előkészítőben meghal, mert túl későn kerül az asztalra. Ezt eleinte nehéz elfogadni.
Facebook
Pinterest