Hasonlat
Szürreális érzés ennyire fáradtnak lenni - szinte mint egy számítógépes játék. Ott is vagy, meg nem is.
Ha a dolgok valóban egyszerre történnének, az olyan lenne, mint könyvet olvasni, de olyat, amiben a szöveg minden sorára mást nyomtattak, mintha minden oldal valójában két oldal lenne, csak az egyikkel felülírták a másikat, hogy ne lehessen elolvasni.
A történelem, pontosabban az általunk kikevert történelem egy eldugult klozet. Folyton lehúzzuk, mégis visszajön a szar.
A futás a legnagyszerűbb hasonlat az életre, mert annyit veszel ki belőle, amennyit beletettél.
A rágalom, irigység olyan mint a festő: nem adhat színt a tárgynak anélkül, hogy közben árnyékolást ne adna hozzá.
Az akarás... a fizikai változások érzelmi jelzője, nem pedig az ilyen változások oka... a lélek úgy viszonyul a testhez, mint az óra harangja az óraműhöz, a tudat pedig arra a hangra válaszol, amit a harang ad, amikor az óra üt... tudatos automaták vagyunk.
Amikor Isten, akitől értelmünket kaptuk, annak feláldozását követeli tőlünk, olyan, mint a bűvészmester, aki eltünteti azt, amit adott.
A hozományra alapított házasság olyan, mint a homokra épített vár. Óriásinak kellene lennie annak a hozománynak, mely "gondtalanná" tenné a házasságot.
A boldogság olyan, mint egy ég felé törő fa, a szomorúság olyan, mint a föld méhe felé hatoló gyökerek. Mindkettőre szükség van, és minél magasabbra tör a fa, annál mélyebbre is hatol.
A legfontosabb írói feladat, hogy az ember mértékletesen igyon, pontosabban tudományosan. Olyan ez, mint a magfúziónál a kritikus tömeg. Az alkohol a pszichikai szférában ugyanúgy hasadóanyagnak tekinthető, mint az atommáglyában a 235-ös tömegszámú uránium. Ha az ember mértékletesen iszik, jó kedéllyel, vaskos humorral kivédi a pálya szörnyűséges ártalmait, de ha délelőtt is iszik és délután is, akkor bekövetkezhet a robbanás.
Az orvoslás mellett dönteni alapvetően olyan, mint amikor október elején e-mail jön, hogy nyilatkozz, mit kérsz majd a munkahelyi karácsonyi vacsorára a menüválasztékból. Nyilván csirkét, azzal biztosra megy az ember, nagy valószínűséggel minden jól alakul. De mi van, ha a Facebookra előtte való nap posztolnak egy szörnyű videót egy nagyüzemi baromfitelepről, és mire észbe kapsz, végignézted a tömeges csőrcsonkítást? (...) Mi van, ha életveszélyes hirtelensült-allergia lép fel nálad? Végső soron senki sem tudhatja, mire fáj majd a foga hatvan vacsora múlva.
Olyan a gyász, mint amikor jövünk le a hegyről, és nagyon messziről látjuk az alaptábort. Még órák, mire odaérünk, és az ember legszívesebben leugrana, hogy ott legyen végre, de nem lehet, mert gleccserek és szakadékok között vezet az út. A gyászban is ezt érzi az ember. Legyen már vége, valamivel töltsük ki azt a hatalmas, fájdalmas űrt. Egy új kapcsolattal vagy bármivel, csak ne legyen ez a rettenetes fájdalom. De ez az, amit nem lehet. Le kell menni azon az úton, ami az alaptáborhoz, az újrakezdéshez vezet. És nincs másik, csak az a hosszú, nehéz, hasadékokkal tarkított út, itt kell lebotorkálnod a kimerítő csúcsmászás után, hullafáradtan, miközben tűz rád a nap, és töri a lábadat a bakancs. Ehhez kell egy pszichológus vagy egy felkészült lelkigondozó, aki az úton tart és mondja, hogy csak menj tovább. Nem lesz jó a másik út, mert az a szakadékba visz.
Facebook
Pinterest