Happy end
Ha happy endet szeretnénk, az természetesen attól függ, hol hagyjuk abba a történetünket.
Amikor egy olyan filmet nézek, amelyiknek szomorú a vége, akkor még egyszer meg kell néznem. Tudod, miért? (...) Úgy érzem, hogy most hepiend lesz egészen véletlenül.
Hiszek abban, hogy minden történetnek lehet boldog befejezése, és én azon fogok dolgozni, hogy az én történetemnek is boldog vége legyen.
A színház is olyan, mint a csokoládé. Ha az ember állandóan tejcsokit meg tejszínhabot eszik, annyira bír egy kis keserű csokoládét! Ha a néző csak happy endet lát, vágyni fog arra, hogy olyan témákat, problémákat tárjanak elé, amelyekkel ő is szembesül. Nem kell mindig keserű csoki, de az is csoki! Meg kell tanulni élvezni az ízét.
A szerelmes filmekben az igazi kaland a happy end után kezdődik, s ezt abban az izgalmas kérdésben lehet összefoglalni, hogy mit sikerült szereplőinknek megtanulni ahhoz, hogy életük végéig boldogan élhessenek együtt.
Bárcsak olyan lenne az élet, mint a filmekben, ahol a fájdalmas esték véget érnek az évszakok gyors változásával, aztán megjelenne a felirat, hogy "két évvel később" vagy "végül"! Bárcsak a szél elfújhatná a naptár lapjait, és hipp-hopp a happy endnél találnánk magunkat! De az élet nem ilyen. Meg kell élni minden szívdobbanást; nem lehet megúszni a rossz napokat.
A fantázia leginkább a szentimentális és a megszépített képek felé hajlik. A happy end nemcsak művészi találmány, úgy tűnik, az emberi lélekben gyökerezik.
Feladhatunk mindent és elátkozhatjuk a világot. Elbújhatunk egy sötét, kilátástalan helyen, vagy reménykedhetünk abban a leheletnyi csodában, amit mindig újra átélünk. Mert vannak még Hamupipőkék, akik a lencsét és a kötényt kalandra cserélik. Mert élnek még bátor hercegek, akik hazaviszik Csipkerózsikájukat. Talán még szeretik egymást a szépséges királyi sarjak, akik csak arra várnak, hogy megtörjön közöttük az átok, amivel a gonosz sújtotta őket. Igen, amíg létezik varázslat, lesz "Happy End" is. Jó, talán nem egyik pillanatról a másikra, de valamikor. Addig pedig bátornak kell maradni, nem szabad feladni a reményt, és főleg tilos számolni a kalóriákat.
Tisztára, mint a filmekben: a nagy találkozás, a kibékülés. A happy end. Csak az a gond, hogy a való életben nem zene és stáblista következik, hanem végig kell csinálni azt is, ami a nagy találkozás után jön. Meg kell birkózni a kimondott szavaink utóhatásával, a tetteink következményeivel. Mindazzal, ami miatt kis híján kárba veszett minden. És még mindig kárba veszhet. Ezért nézünk szívesen ilyen filmeket: mert a való életben semmi sem megy ilyen könnyen.
Ha elég időt töltesz az újság archívumában, láthatod, hogy ugyanazok a sztorik ismétlődnek újra meg újra: háborúk, éhínségek, gazdasági válságok, elveszett szerelmek, széthulló családok. Halál. Szívfájdalom. Ritka a happy end.
Az élet nem fagyasztott békacomb, nem halott nagymamába kapaszkodó ragaszkodás vagy mi a fene. (...) A happy endet mi intézzük magunknak, senki sem lesz helyettünk boldog, és sokszor csak azon múlik, hogy hol állítjuk meg a filmet.
A valóság egy nagy turmixgép, amelyben a remények és az álmok összekeverednek a félelemmel és a kétségbeeséssel. Csak a Walt Disney-s rajzfilmekben meg a tündérmesékben csillogtatják folyton a boldog véget. No meg az üdvözlőkártyákon.
Facebook
Pinterest