Haldoklás
Az is egy lehetőség, hogy semmit nem csinálunk. (...) Nem kell mindenáron meghosszabbítani az életet.
A kezelés mellőzése az orvosok számára nehéz döntés, de néha mégis lehet az a legjobb opció.
Az emberek mindig rendesebbek a kutyákhoz, mint az emberi személyekhez, akiket tilos fájdalom nélkül meghalasztani.
Az öregek pont annyit érnek, mint bárki más, még ha összemennek is. Ugyanúgy éreznek, mint maguk, vagy én, és néha jobban szenvednek tőle, mint mi, mert már nem tudnak megállni a saját lábukon. De megtámadja őket a természet, ami szemét egy alak lehet, és takarékon sütögeti őket. Nálunk ez még rohadtabb, mint a természetben, mivel akkor is tilos elküretelni az öregeket, amikor a természet fojtogatja őket, hogy már a szemük is kiguvad bele.
A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz
életből csak egy darab,
a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még,
midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül
visszahullanak.
A haldokló nem érez szagot és ízt, nem lát és nem hall többé. Csak a tapintás érzése maradt meg; nyugtalanul fekszik, karjait ide-oda lóbálja, minden pillanatban változtatja helyzetét; mint már mondottuk, olyan mozdulatokat tesz, mint a magzat az anya méhében. Az őt lesújtani készülő halál nem ébreszt benne semmi félelmet, mert már nincsenek gondolatai, s úgy fejezi be az életet, ahogyan kezdte, vagyis anélkül, hogy tudatában volna ennek.
A krónikus betegek esetében a "halál" szerintem már az életben megjelenik, akár több nappal az elmúlás előtt. Szakkifejezéssel "facies Hippocratica", vagyis "hippokratészi arcként" írják le azt a szövegben pontosan soha vissza nem adható arckifejezést, amely az elhunytakon látható, és a haldoklókra is jellemző.
Valahogy úgy képzelem, hogy a szervezet, vagy a lélek, vagy tudomisénmicsoda már jóval a halál beállta előtt észleli, hogy kész - ennyi volt. Feladja a küzdelmet, és elindulnak azok a folyamatok, amelyeknek természetes vége, hogy megáll a szív. A folyamat külvilág felé szóló üzenete a hippokratészi arc, egy jelzés, hogy búcsúzzatok el az élőtől, mert csak valamikor nagyon soká' fogtok vele találkozni - ha egyáltalán.
Egy haldokló szeméből nincs milyen titkot kiolvasni, csak a félelem és a fájdalom látszik rajta. Előjele annak a félelemnek és fájdalomnak, amit az ember maga érez majd, ha rá kerül a sor.
Tudod, mi a jó a haldoklásban? (...) Mindenféle ígéreteket csikarhatsz ki az emberekből, és senki sem fog nemet mondani.
Az, akit akarunk, amikor haldoklunk, nem feltétlenül ugyanaz, akit akarunk, amikor élünk.
Facebook
Pinterest