Halál pillanata
Tudod, mily szürkén, oktalanul,
merészen jön a halál a különös órán,
be nem jelentve, el nem tervezve,
mint a túl kedélyes vendég,
kinek ágyadat adtad?
Vizsgázhatok helyetted, kivihetem a szemetet helyetted, de nem halhatok meg helyetted. A halál pillanatában mindannyian egyedül maradunk, és mégis, talán mégsem. A szülő anya is magára marad a végső pillanatban, neki kell megszülnie picijét, amit elkezdett, nem fejezheti be más. Mégis, sokan mondták nekem, hogy a fájdalom elbírhatóvá válik, amikor hirtelen rádöbben a vajúdó nő, hogy évezredek óta, most, és a jövőben is millió és millió nő szült, szül és szülni fog, és hát nincs is egyedül, mert részt vesz ebben az örökké tartó folyamatban: az élet szül. A haldoklás nagyon hasonlít a vajúdásra. Szerintem mindenki abban reménykedik, hogy ne kelljen egyedül éreznie magát a halál küszöbén, hogy valami vagy valaki belesegíti abba az örökké tartó folyamatba, ami a halál: az élet meghal.
A születés pillanatában minden jövő. A halál pillanatában minden múlt. De közben? Mi van közben?
Van egy bengáli közmondás, mely szerint bármit teszünk a tökéletesség eléréséért, az a halál pillanatában vizsgázik.
A halál pillanata az, amikor a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan.
A halál pillanatában az ember elereszt mindent, a tenyeréből kihullajt mindent, és nem kíván megragadni semmit.
Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.
Facebook
Pinterest