Gyógyító természet
Az az ember, aki állandóan kint van, fát vág, szívja magába nap mint nap az erdőt, csak akkor lesz beteg, ha kikerül innen, mondjuk, egy félreértett panasszal a körzeti orvos beutalja egy kórházba.
A magányosság érzésének elviselésében - öreg és fiatal korban egyaránt - az egyik legértékesebb menedéket a természet közelsége adja. Aki beágyazva érzi magát a keletkezés, az élet, az elmúlás nagy összefüggéseibe, annak nem kell félnie a magánytól, az öregedéstől, az élet küzdelmeitől, az elmúlástól.
Fájdalmas, önkínzó, komor lelkiállapotoktól csupán a természet szemlélete és a külvilág iránti őszinte érdeklődés útján menekedhet és szabadulhat meg az ember. A természettel való legáltalánosabb ismeretség, bármely oldalról eredjen is, a tevékeny beavatkozás, legyen az akár a kertészé, akár a földművelőé, a vadászé vagy a bányászé, elvon bennünket önmagunktól; a szellemi erők valóságos, igaz jelenségekre irányulása fokról fokra a legnagyobb kielégülést, megvilágosodást és okulást nyújtja.
Bárminemű bánat emészsze az ember lelkét, a természet biztos gyógyító erőt tart fenn számára.
A természet ugyanúgy állítja helyre a mentális működésünket, ahogy az étel és a víz a testünkét.