Gyászvers
Itt jókat alszunk, mert itt örök az álom, Örök a szél és a lomb a fákon, Örök a magány és örök az emlék, Bennünket lágyan ringat a nemlét. De ha gondolsz ránk, mi felébredünk, De ha gondolsz ránk, érinted kezünk, De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk, De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk...
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Midőn a roncsolt anyagon Diadalmas lelked megállt; S megnézve bátran a halált, Hittel, reménnyel gazdagon Indult nem földi útakon, Egy volt közös, szent vigaszunk A LÉLEK ÉL: találkozunk!
Nem hervaszt engem szerelem, De bú és fájdalom; A sírba szállt le jegyesem: Elhúnytát siratom.
A mélybe csak tested merült el, csak ő tűnt el a föld alatt, de lényed lényege ezer felé szóródva is köztünk maradt.
Te is drága! kifejtőztél Az élet fogházábul, És szebb országba költöztél Ott a néma siron túl! Hol az angyalok sorában, Az örökség nyugalmában Várod hű barátodat: Ki elhagyva mindenektül Némán kora sirodon ül, S zokogja halálodat.
Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod veszteség volt és pusztulás, fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni. Csak most kezdek rádöbbenni, hogy az életed ajándék volt, s egyre erősödő szeretet maradt utána.
Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.
Annácska szemét lesem én; s így az éj idején veled éldelek én, jegyesem, szívem élete, szép kicsikém, melletted a sír fenekén, tengerpart bús mezején.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Te már régen ellobbantál de fénylő jegygyűrűdből lényed fénye ma is felém sugárzik.
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem, még ma sem értem én; hogy pár kavics mindörökre bezárhat, hogy föld alatt a hazád és a házad, ugyan hogy érteném.
Facebook
Pinterest