Gyászvers
Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Eltűntél e túltelített világban
mely kristályossá dermedt nélküled.
Felfoghatatlan zengés a teremtés
s benne a lét mind félelmetesebb.
Nem csak jövőmet vitte el halálod -
múltam zárja koporsófödeled -
a víz kimosta, nyomtalan kioldta
testem korallvázából nemlétedet.
Sírod szélén fekszem. Üres a párnád.
Álmomban még tapogatom helyed.
Mint homok a homorú forma vázát
ürességed betölti testemet.
A Te halálod valóság - a sorsod
az én sorsomban bevégeztetett.
Nekem csak az maradt, hogy ott, hol nem vagy
s nem is leszel soha, keresselek.
Ez a gyász: jelenléted és hiányod.
Hogy holtodban halálom szenvedem.
Hogy szerelmemben mindkettőnk magányát.
Hogy azt remélem, mi reménytelen.
A képedet szemem mélyébe zártam,
hunyjam le bár, itt vagy mindig előttem,
fénybe öltözve, édes napsugárban,
vagy zsendülő tavaszban, méla őszben.
Mi, magyarok,
szívesen álljuk körbe a gödröket, szeretjük a végső
kátyújukba leeresztve látni kihűlt szeretteinket,
ugrándozni utána szívünkben vagy képzeletünkben,
vagy parányi lépést hátrahőkölve belekapaszkodni
egy élő hozzátartozónkba, vagy ha már egyetlen
ilyenünk sem maradt kéznél, nem idegenkedünk
a szomszédunktól se.
A hamvaknak olvadt-hó színe van.
Tél végi szín, kiút a döbbenetből.
Törött lencsén a nap. Homályosan,
szürkén segít, hogy fel ne fogjam egyből.
Boltíves fejed, hogy szoborrá fagyott,
nem lett felbomló, riasztó halott, -
finoman szövődött rá a glória,
a földöntúli ős harmónia.
Görög arcéled, - két csukott szemed
megszépülve élte már az örök életet.
Azóta így látlak, úgy állsz már elém,
sugárban, mint régen, életünk delén...
Most tudom csak - hogy elvesztettelek:
Úr Isten! mennyire, mennyire szerettelek...
Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.
Facebook
Pinterest