Felnőtté válás
Vannak dolgok, amik mozgatják a férfit. Mintha áramlatok lennének benne, mint a vízben. Amik ellen nem tehet semmit. (...) Felnőni azt jelenti, meg kell tanulni boldogulni azzal az áramlattal: megtanulni, mikor kapaszkodj, mikor dobd le a horgonyt, mikor engedd magad sodortatni.
Túl gyorsan válunk felnőtté. Nemcsak mi, emberek, hanem minden élőlény. Elveszítjük a lehetőségét annak, hogy felelőtlenül viselkedhessünk, és ne legyen az élet valami rémisztő, csapásokkal teli útvesztő.
Vannak ötven éves fiúk, és vannak tizenöt éves férfiak. Azon múlik az egész, mit csinálnak, nem azon, hogy mennyi idősek.
A gyerekek szeretete - legjobb, ha küzd ellene az ember. Hiszen egy kutyához sem megyünk túl közel; akármilyen barátságosnak tűnik is, odakaphat. Mindig meg kell őrizni egy bizonyos távolságot magunk és a gyerek között, egyszerűen nagyon hamar meghalnak. De ahogy múlnak az évek, egyre jobban hozzászokunk egy ilyen lényhez. A bizalmunkba fogadjuk, megengedjük magunknak, hogy megkedveljük. És egyszer csak eltűnik.
Ideje volna felnőtté válnom.
Jobb későn, mint soha. Habár?
Lehet, hogy jobb soha, mint későn.
Régi harcok, régi, kopott könyvek
Derű, mosoly, néha fájó könnyek
Múlik minden, rohannak az évek
Búcsút mondunk, múló diákévek.
Eddig csak álmodtunk, terveztünk még,
most valóra válhat minden, ami szép.
Az élet, a munka tárt karokkal vár,
s hogy szép lesz-e csak rajtunk áll.
Egy este a jövő már múlt lesz. Akkor visszanézünk, és látni fogjuk az ifjúságunkat.
A mai napon kezdődik el az életem, mert ma a világ egyik polgára lettem. Ma lettem felnőtt, mától másnak is számadással tartozom, nem csak magamnak és a szüleimnek. Már nem csak a jegyeimért felelek, mától a világnak tartozom számadással, a jövővel, az élet nyújtotta minden lehetőséggel. Mától kezdve a dolgom az, hogy itt legyek, nyitott szemmel, lelkesen, felkészülten. Hogy mire? Nem tudom. Bármire és mindenre. Hogy elkezdjem az életet és hogy szeressek, hogy vállaljam a felelősséget és éljek a lehetőségekkel.
Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.
Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.
Egyszer véget ér a lázas ifjúság,
Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,
Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,
Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.
Az élet egy bizonyos pontján felnősz - ezt mondták nekem, és az idő is ezt igazolta. Az átkozott idő.
Lélekben felnőtté válni éppen olyan nehéz, mint lélekben megmaradni fiatalnak.
A köldökzsinórt nem a gyerek vágja el, azt a szülőnek kell megtenni. Akkor is, amikor megszületik, és a későbbiekben is. Azt várni, hogy a gyerek majd felnő, és nem fog tőlem függeni - ilyen nincs. A szülőnek kell fölhatalmazni a gyerekét arra, hogy a saját lábára álljon, hogy most már nem neki kell megfelelni.
Tiniként ugye nagyon várod, hogy eljöjjön az az idő, amikor azt csinálhatsz, amit akarsz. És amikor ez elérkezik, rájössz, hogy attól fogva felelős vagy mindenért. A munkádért, a munkatársaidért, a háztartásodért, a csekkek befizetéséért, és még hosszan sorolhatnám. Amíg gyerek vagy, nincsenek ilyen gondjaid, mert ott vannak melletted a szüleid, akik mindezt megcsinálják helyetted. A felnőttségben talán ez hiányzik leginkább. Ugyanakkor jó oldala is van: bármilyen vágyamat, álmomat meg tudom valósítani, és nem kell hozzá feltétlenül szülői engedély.
Facebook
Pinterest