Facebook ártalmai
Mit sem tanultunk történelmünk hibáiból, és a zsigeri reakciókat, leegyszerűsített jelszavakat, tömegérzelmekre ható mondatokat még rá is engedjük egy szuperszonikus sztrádára, az internetes közösségi felületekre. Ahol nem csak a fiatalokat kell félteni attól, hogy naivitásukat, kíváncsiságukat kihasználva beszippantja őket egy-egy alternatív valóságbuborék. Egyre több idős embert is radikalizálnak mindenféle nézetekkel különféle fórumokon és Facebook-csoportokban, miután ez a kevésbé aktív, ugyanakkor sokszor kiszolgáltatott korosztály is egyre több időt tölt az interneten.
Ha valami eszköz, akkor csak ott áll, türelmesen várva. Ha valami nem eszköz, akkor dolgokat követel meg tőlünk, elcsábít, manipulál, követelőzik. Az eszközalapú technológiai környezet átváltozott egy függőségen és manipuláción alapuló környezetté. Ez az, ami megváltozott. A közösségi média nem egy eszköz, ami használatra szolgál. Saját céljai vannak, és eszközei vannak azok elérésére, a pszichológiát fordítva ellenünk.
Az elmúlt évtizedben, különösen mióta a közösségi média megjelent és elkezdte uralni az életünket, a befelé fordulás és az elcsendesedés szinte hiánycikké vált az életünkben. Nem tudunk már csöndben maradni. Nem tudunk egy kicsit magunkba nézni, hogy "ki vagyok én?, honnan jöttem?, milyen álmaim voltak?, azok az álmok most hol vannak?, hol tartok ahhoz képest?, kihez hasonlítom magam?". Nagyon sok embernek szorongást és frusztrációt jelentett az, hogy látta a másikat a közösségi médián, és elkezdte hozzá hasonlítani a saját megélését. Amit én elveszni láttam az elmúlt időben, az a belső iránytű, mert az iránytű kikerült, a közösségi média szolgáltatta, és annak mentén próbáltuk meg a saját életünket igazgatni, miközben - tetszik, nem tetszik - az iránytű csak belül tud lenni, és most ehhez kell visszatalálni, ehhez a belső maghoz, ami ott van mindannyiunkban, csak hát keveset ápolgattuk, keveset törődtünk vele, mert inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy az Instagramon ki mit csinál.
Ez a baj a közösségi oldalakkal: a hazugság virágzik, az igazság elkorhad.
A Facebook magánéletünk legintimebb részleteinek kihasználásából és eladásából él.
Sokáig nem tudtam, mi az a Facebook, de most, hogy tudom, azt kell hogy mondjam, az élet elpazarlásának tűnik.
A Facebookon elméletileg mindenki egyenlő, a vélemények és gondolatok azonban nem.
Mit tesz például a Facebook? Megadja a kapcsolódás illúzióját, miközben a személyesség hiánya és a fizikai távolság miatt mégis biztonságban érezhetjük magunkat. Valójában persze a szemünk előtt nő fel a lehető legmagányosabb generáció. A digitális világ csak tovább rombolja a sérült kapcsolati képességünket, pont azt, ami az embert igazán emberré teszi.
Az emberek a közösségi médiában miért csak a jó cselekedetekről, a szépségről, a boldogságról, az örömről beszélnek, vagy olyan helyzeteket osztanak meg? Senki nem lenne olyan tökös, hogy kiírjon akár egy ilyet, hogy: "Ma beszóltam egy embernek, hogy igyekezzen már, mert (...) menni akarok." vagy "Sík ideg vagyok, szarul aludtam, ezért a beosztottjaimat leordítom mindenért a sárga földig." Szép lenne nem? Mennyivel őszintébb lenne, de nem, mert az ilyet nem mondjuk el, nem osztjuk meg, de (...) cuki kutyás képeket igen, mert ez mosolyt csal az arcunkra, de élőben akkor miért nem tudunk mosolyogni, ha meglátunk egy hasonló cuki kutyát? Nem, sokunk kikerüli, elhúzódik ésatöbbi. Magyarán saját magunkat köpjük szembe az ilyen kamu Happy Life-fal.
Ahelyett, hogy figyelmünket úgymond "á la carte" állítanánk össze, reggeltől estig "meglepetés információs menüvel" tömjük tele, amelyet ráadásul valaki más talált ki számunkra. Hogy mire gondolok? Az e-mailekre, a Facebook-állapotfrissítésekre, a szöveges üzenetekre, a Twitter-bejegyzésekre, a hírfigyelésekre, a nagyvilág híreire, a dokumentumokban található hiperlinkekre, a weboldalakon, reptéri, pályaudvari, villamosokon lévő képernyőkön felugró videoklipekre. Ezek mind-mind elvonják a figyelmünket. Szórakozunk a szüntelenül az arcunkba tolakodó, részben banális, részben szórakoztató történeteken. Javasolnak nekünk ezt-azt, reklámoznak nekünk mindent, körbeudvarolnak minket. Ettől kicsit királynak és királynőnek érezzük magunkat. Pedig vezetőszáron tartott rabszolgának kellene érezni magunkat.
Az online boldogságparádé elhozta a mélységes csalódottságot a valódi élettel szemben.
A Facebook is akkora csapda (...) a nőknek, ez az egész őrület, hogy lemegyünk az edzőterembe, és kiposztoljuk, majd négyen beírják, hogy "de csinos vagy", és a nő abból gondolja, hogy ő tényleg milyen csinos. Hát, ez akkora képzavar az egész társadalomnak egyébként! Az egész Facebook meg az Instagram... komolyan, minden probléma ebből ered. Látod, hogy mások milyen jól néznek ki, követsz másokat, és rendesen fáj, hogy neked nem ilyen az életed. Szomorú vagy, hogy te nem tudsz edzeni, hanem a munkahelyeden kell ülni és dolgozni, de te követed, és nézed, mit csinál. Az ember a saját boldogtalanságának ágyaz meg azzal, hogy százakat követ a Facebookon, és azzal sanyargatja magát, hogy mindenkinek jó, csak neki rossz. Megpecsételed a sorsodat. Követsz másokat, majd azt mondod: "basszus, ő jobban néz ki, milyen ruhában van, nekem hogy néz ki a hajam, nem szeret a férjem, és milyen rossz nekem". Nem csinál ez az ember mást, mint álvalóságban élő embereket követ, és tönkreteszi saját magát. Ez szörnyű.
Az internetes-facebookos világban mindenki bátor forradalmár, fröcsöghet mindenről, anélkül, hogy értene hozzá.
Facebook
Pinterest