Elvárás
Mindannyian a legjobbat akarjuk, mégis olyan életet élünk, amilyet mások elvárnak tőlünk. Megpróbáljuk megtalálni a saját utunkat, de visszariadunk a túl radikális lépésektől, félünk feladni a biztosat.
Miért van az, hogy az emberek olyasmit várnak el másoktól, amikre maguk sem képesek?
Nem emelkedünk fel az elvárásainkhoz, hanem lezuhanunk a képzésünk szintjére.
Nem lehet úgy élni, ahogy azt mások elvárják. Senki sem képes rá. De azt hiszem, ez az én problémám, nem az övék.
Az emberek nagy része azért szerencsétlen, mert nem magától, hanem másoktól kíván tökéletességet, és az emberi gyarlóságokat, magán kívül, senkinek sem bocsátja meg.
A legtöbb szülőnek van egy kimondott vagy rejtett elképzelése arról, mikor lenne büszke a gyerekére, milyen célokat szeretne, ha teljesítene. A nárcisztikus szülők azonban rendszerint totális kontrollra törekednek: megmondják, milyen ruhákat hordhat a gyerek, hogyan viselheti a frizuráját, megválogatják a gyerek barátait, beleszólnak a szabadidő eltöltésébe, abba, hogy milyen hobbit válasszon. A hasznosság különösen lényeges szempont, fontosabb a tehetségnél, a képességnél, a rátermettségnél, felülírja a vágyakat és azt, hogy jól érzi-e magát a gyermek, amíg az adott tevékenységgel foglalatoskodik.
A gyerekként eltöltött létnek is vannak minőségbeli fokozatai, melyeket leginkább a felnőttek kommentárjai jeleznek a bimbózó elme felé. Mert a felnőtteknek (és csak most értem meg, miért) megvan az a csodás képességük, hogy ne vegyék figyelembe, ha épp az a gyerek ólálkodik a közelben, akiről egy különösen kínos beszélgetés folyik. "Ebből soha nem lesz semmi." "A jegyei rosszabbak, mint az apjának voltak ennyi idős korában, pedig az is hülye, mint egy lánctalpas." "Remélem, a gyárba még felveszik, csak ne kéne annyit járatni iskolába." Vagy ennek a tökéletes ellenkezője, az eljövendő dicsőség megelőlegezett himnuszai, az elégedettség szociális böffentései, a szülői kannibálszeretet iszonyatos megnyilvánulásai, melyek, ha lehet, még nyomasztóbb súlyt helyeznek az áldozat vállára. Amennyiben képes vagy felmérni a léted által okozott károkat, mindennap azzal a vidám érzéssel ugorhatsz neki reggeleidnek, hogy téged senki nem akar, de ha már itt vagy, teljesítened kellene valamiféle homályos elvárásokat, amire viszont létednél fogva képtelen vagy. De ha tehetséges gyerek vagy megértő szülőkkel, a legrosszabb a helyzet. Az életed folytonos és szüntelen bizonyítás, hogy igenis méltó vagy arra a szeretetre és elismerésre, amit kapsz, és minden apró melléfogás, minden hiba ezerszeres nagyításban látszik. Aki ebbe a kategóriába esik, az előbb-utóbb összeroppan. Ha szerencséje van, még gyerekkorában.
Milyen könnyű azt látni, amit akarunk, ha túlságosan is arra figyelünk, hogy van-e valami javulás!
Ha arra vár, hogy a férje magától észrevegye, hogy szükség volna valamire, akkor sokáig várhat. Miért nem kéri meg inkább?
A legtöbb ember olyannak szeret téged, amilyennek akar, hogy legyél. Megtartani ezt a szeretetet nem könnyű. Mindig olyannak lenni, amit elvárnak tőled. Biztosan meg is kapod ezt a szeretetet, ha jól színészkedsz.
Facebook
Pinterest