Élet a halál után
A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.
Szokták mondani a meghalást úgy, hogy megboldogul. (...) Ugye attól függ, mi lesz a halál után. Aki hívő, az valamiféle föltámadásban, mennyországban, Paradicsomban reménykedik, ilyen értelemben jelenthet boldogságot. Aki pedig anyagelvű, tehát nem gondolja, hogy kapunk újabb esélyt... talán az is lehet boldog, például mert a halál megszünteti a szenvedését és fájdalmát, ha beteg.
A halál csak egy állomás az örök vándorlásban, röpke pillanat az idő végtelenségében.
Ha létezik másvilág a halál után, ott is csak azt lelhetjük majd fel, amit ebben az életben megteremtettünk és megéltünk.
A vallások mind ezidáig csupán azzal foglalkoztak, vajon mi lehet a halál után; kizárólag a Mennyországgal, a megváltással, a nirvánával törődtek, mintha a halált megelőző dolgok semmiféle jelentőséggel nem bírnának.
Egyszer még az unitárius lelkészt is odaráncigálták nekem, akit pedig végképp ki nem állhatok. Egész idő alatt borzasztó ideges volt, és láttam rajta, komplett őrültnek tart, mert olyat mondtam neki, hogy hiszek a pokolban, és hogy némelyeknek, mint például nekem is, már a halál előtt a pokolban kell élni, kiegyenlítésül azért, hogy később ez kimarad nekik, mert nem hisznek a halál utáni életben, és hogy a halál után csak az történik az emberrel, amiben hisz.
Ha az ember meglátja az igazságot, ha nem csupán hisz benne, hanem valóban átéli és megtapasztalja, hogy létezik élet a halál után, értéktelenné válik a szemében mindaz, amit addig értékesnek hitt, jelentéktelenné mindaz, amit fontosnak tartott. A tudáshoz, az igazsághoz vezető sötét, elrejtett ösvény fényes, kivilágított sugárúttá változik előtte. Ha a valóság kiderül, vége lesz az általunk ismert világnak.