Chat
A két szóból álló kérdés, ami az egyszerűsége mellett is mindig zavaró és kissé számonkérő nekem."Merre vagy?"
A legtöbb etológiái és pszichológiai kutatás szerint a chatelés nem személytelen. Éppen azért terjedt el, mert az új technika mellett is létre akarjuk hozni a személyesség kereteit vagy talán illúzióját.
Ismerősöknek kiönteni a szívünket veszélyes is lehet. Honnan tudjuk, hogy nem él vissza a bizalommal, és holnaptól nem az egész osztály fogja tudni titkunkat? A chatben kiöntött szívünk viszont megmarad abban a közegben, és a közvetlen ismerőseinkhez nem jut el, amit elmondunk.
Az "itt és most" ittje kezdi elveszíteni a jelentését. Még mindig a "most"-ban élünk, de már nem az "itt"-ben, legalábbis már nem magától értetődő természetességgel. A világ másik felén vagy tőlünk néhány utcányira élő emberekkel csetelünk, a fizikai távolság nem számít.
Hol vannak ezek az emberek, amikor nem a Facebookon? Miért nincs közöttük néhány, aki nemcsak csetelni, hanem beszélgetni is szeretne? Hogy volt ez régen?
Dolgok, amiket a monitoron nagyon könnyű leírni, nagyon nehézzé válnak, amikor szemtől szemben kellene kimondani őket. A távolság kedvez az intimitásnak: senki nem beszél nyíltabban, mint amikor egyedül van egy szobában, és egy láthatatlan valakivel chatel, aki egy másik szobában van egyedül. De ha találkozunk ezzel az emberrel, leesünk a magas lóról.
Jobban szeretem a Facebookot a valódi emberekkel folytatott társalgásnál, mert itt nem kell megvárnom, hogy valaki befejezze a mondandóját, mielőtt valami bárgyú, irreleváns megjegyzést tennék.
Az interneten való cseteléskor tőlem óriási távolságokra lévő emberekkel olyan bizalmas viszonyba kerülök, amilyenbe egy piaci bevásárlás közben, a kapu előtt, vagy a törzskocsmámban nem kerülhetnék, mert a szégyen, a gátlások és a valós emberek közt meglévő természetes távolság ezt megakadályozza. Ez különös bizalmasság, paradox bizalmasság: mélység közelség nélkül és fordítva.
Nem lehet elméleti szinten megtanulni beszélgetni. Azt gyakorolni kell a valóságos életben. Mert másképp fest, mint az az online kommunikáció, ahol nincsenek betartandó szabályok, csak a pillanatnyi nárcisztikus vágyak.
Az online beszélgetés körülményei nem feltétlenül kívánják meg, hogy alkalmazkodjunk azokhoz a társadalmi szokásokhoz, melyek a valódi életben keretezik a viselkedésünket.
Nincs telefon, sem chat. Lenémítjuk azt, ami csörögni tud, és kijelzővel lefelé fordítjuk a mobilunkat. Ez a mi életünk, és jogunk van hozzá, hogy zavartalanul töltsünk egy órát, és ez különösen vonatkozik a szeretteinkre.
Facebook
Pinterest