Béklyó
Menetel a sok szó át a tereken,
Szellemi béklyó, csókol hidegen,
Földön és égen mindent hamisító.
Az ágyakra járó álszent idegen
Fülbemászó, szép és kegyetlen
Űrt hagy a szívben, mert csak mulandó,
Elszáll a szó, száll a szó.
Nagyon finom műszer a lélek, és bizonyos dolgok megbéklyózzák. A bűntudat például, vagy ha magunkba fojtjuk az érzéseinket, titkolózunk: óriási teher a léleknek. Az efféle emberi eredetű súlyok ráakaszkodnak, és elnehezítik.
Vágyom rá, hogy szabad lehessek,
érzem, hogy láncok ezre béklyóz.
Volnék egy égi szent, vagy tán egy gonosztevő,
de csak egy lidércalak vagyok,
csak egy szörnyeteg, ki azt rombolja szét mindig, mit szeret és félt.
Miként mondod meg egy ilyen férfinak, hogy most én vagyok az, aki meg akarom tanítani valamire, és simogatásai közben meg akarom értetni vele, hogy a sors nem béklyóba köt, hanem szárnyalni segít.
Nagyon gyakran mi kovácsoljuk a béklyókat, amelyek megkötöznek minket. Saját magunk rabjaivá válunk, és nem vesszük észre, hogy bilincseink nincsenek is hozzákötve megszállottságunk tárgyához.
Béklyóba verni csak a testet lehet. Szellemem szabadon szárnyal, a négy fal gúzsba nem kötheti, s ezért hitemre kérdem, létezik-e fogság egyáltalában?!
Minden béklyót le lehet rázni, minden tövisből kiszakíthatjuk magunkat. Mindössze fájdalom kérdése, meg azé, mit hajlandó föladni érte az ember.
Az emberek többsége csalódott amiatt, ami az osztályrészéül jutott, és csendes kétségbeesés közepette sorvadozik béklyóiban.
Van, akinek semmi nem elég jó,
Kezén meg a lábán a béklyó,
Bárhova is menekül,
Az árnyékát nem lépi át!
A szerelem olyan béklyó,
amelyet önmaga rak magára az ember.
Rabságáért mégis a másikat okolja.
Bilincs csak kezet béklyózhat, a lélek szabja meg, ki szolga, s ki szabad.
Facebook
Pinterest