Ballagási vers
Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé fínomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
Régi harcok, régi, kopott könyvek Derű, mosoly, néha fájó könnyek Múlik minden, rohannak az évek Búcsút mondunk, múló diákévek.
És érezzék egy kézfogásról rólad, hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy, s egy tekintetük elhitesse véled: szép dolgokért élsz - és érdemes élned.
Fény vagy te is, lobogj hát, Melegíts és égess, Hinned kell, hogy a világ Teveled is ékes.
Bár zord a harc, megéri a világ, Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.
Legyen bármily hosszú is az élet, Sírig tartó boldogságot ad, Bátran nézhetsz az emberek szemébe, Mindaddig, míg betartod a szavad.
Ma sem volt könnyű élni Nem lesz könnyű sosem. De érdemes volt! - s mindig Érdemes lesz, - hiszem!
Ha én nem magamért, ki érettem? Ha én csak magamért, mi vagyok én? S ha nem most, hát mikor?
Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.
Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, - hordozd szivedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.
Igaz leszek, mert vannak, akik bíznak bennem; Tiszta leszek, mert vannak, akik törődnek velem; Erős leszek, mert olyan sok a szenvedés; Merész leszek, mert annak kell lennem; Barátja leszek mindenkinek - ellenségnek, társtalannak; Ajándékozom, s elfeledem az ajándékot; Alázatos leszek, mert ismerem a gyengéimet; Felnézek... és nevetek... és szeretek... és magasba emelek.
Egyszer mindent elér az ember, Azt is, mi most még messze cél. Csak küzdj és áldozz, ne csüggedj el, S győzelmed lesz a hősi babér.
Az élet már adott sokat, Bódítót, furcsát és keservest, De még valamit tartogat.
El kell indulni minden útra, az embert minden úton várják. Nincs halálos érv a maradásra, csak a találkozásra s a kalandra.