Agnoszticizmus
Sokan, az egyértelmű állásfoglalás helyett az agnoszticizmus álláspontjára helyezkednek, azt állítván, hogy sem a létezést, sem a nemlétezést nem tudjuk bizonyítani. A helyzet azonban az, hogy korántsem egyenrangú állításokról van szó, hiszen a létezést kell igazolni, nem pedig a nemlétezést.
Az istenkérdéshez való tisztességes közeledésnek a formája az, ha az ember nem állítja, hogy létezik. Azért nem állítja, mert úgysem tudja bizonyítani, nem csak másnak, de magának sem. (...) Az utóbbi kétszáz év valamirevaló elméi egész életüket abban a kétségbeesett magányban töltötték, hogy megpróbáltak nem kapaszkodni Isten létezésének a feltételezésébe. Ebből egyébként nem következik, hogy Isten, vagy amit így hívunk, nincs, de abban egész biztos vagyok, hogy tisztességesebb és magamra nézve gyümölcsözőbb, ha nem tételezem, mint ha tételezem.
Az istenekről semmit sem mernék állítani: azt sem, hogy vannak, és azt sem, hogy nincsenek, azt sem, hogy milyenek; sok minden akadályozza ebben a tudásunkat: a kérdés homályos volta s az emberi élet rövidsége.
Nem vagyok hívő. Viszont a hitetlenséget komolyan gondolom, ezért ateista sem vagyok.
Úgy 20%-ban ateista, 80%-ban pedig agnosztikus vagyok. Azt hiszem, senki nem tud erre a kérdésre válaszolni. Amikor oda jutsz, vagy megtudod, vagy nem, addig viszont nincs értelme gondolkodni rajta.
Agnosztikus vagyok, se Istenben, se az ateizmusban nem hiszek. A világ túlságosan bonyolult - talán ebben.
Gyerekkorom óta nem imádkoztam zsinagógában; arra a kényelmes álláspontra helyezkedtem, hogy agnosztikus vagyok. Így nem kellett alávetnem magam a dogmák képmutatásának, de nem is kellett lelepleznem magam mint ateistát, aki nem hisz Istenben.
Ami Istent illeti, az én állásfoglalásom agnosztikus. Meggyőződésem szerint az erkölcsi alapelvek elsődleges fontosságának biztos tudata, ami által az élet jobb és nemesebb, nem igényel egy törvényhozót, főleg nem olyat, aki jutalmazásra vagy büntetésre alapozza törvényeit.
Facebook
Pinterest