William Somerset Maugham

Az ember nem találhatja meg a békességet sem a munkában vagy élvezetben, sem a világon vagy a kolostorban, csak a maga lelkében.

Bölcsesség

Mi van az emberi szívben, hogy az ember megvet valakit azért, mert ez szereti?

A hiúságában megsértett nő olyan bosszúvágyó lehet, mint a kölykeitől megfosztott anyaoroszlán.

Ha mindenki csak akkor beszélne, ha mondanivalója van, akkor az emberi nem igen hamar elfelejtene beszélni.

A szerelem az, ami egy olyan nővel és férfival történik, akik nem ismerik egymást.

Ha mindent leírnék mindenkiről, senki sem állna velem szóba.

A regényírásnak három szabálya van. Sajnos, senki nem tudja, mik azok.

Ráeszmélt, hogy egész életében mások eszményeit követte, melyeket szavaikkal vagy írásaikkal ültettek el a lelkében, ahelyett, hogy a maga szíve vágyára hallgatott volna. Életpályáját mindig az irányította, hogy mit kellene tennie, nem pedig az, amit teljes szívéből szeretett volna megtenni. Mindig a jövőben élt, és a jelen állandóan kicsúszott a markából. Az eszményei? Arra a vágyára gondolt, hogy az élet ezernyi, semmitmondó tényéből bonyolult és gyönyörű mintát szőjön. De hiszen láthatta, hogy a legegyszerűbb rajz egyszersmind a legtökéletesebb is: amikor az ember születik, dolgozik, megházasodik, gyermekeket hív életre, és meghal! Meglehet, hogy aki megadja magát a boldogságnak, vereségbe nyugszik bele. De ez a vereség bizony sok győzelemmel fölér.

Az egyetlen helyes út: elfogadni az emberekben, ami jó, és türelmesen elviselni, ami rossz.

A normális ember, a normális test a legritkább dolog a világon. Mindenkinek van valami testi vagy lelki fogyatékossága. Visszagondolt mindazokra, akiket ismert. Az egész világ olyan, mint valami kórház, amelyben sem szépség, sem okosság nem lakik. Hosszú sort látott maga előtt, csupa nyomorult, szánalomra méltó embert. Egyiknek a teste volt beteg, a szíve vagy a tüdeje gyenge, másoknak meg a lelke nem volt ép - akaratának gyengesége vagy az ital utáni sóvárgás gyötörte.

Az élet valósága keveset számít annak, aki képzelete hatalmával uralkodik a tér és idő kettős királysága fölött.

Amikor olyan emberek beszédét hallgatta, akik megvetéssel emlegették a pénzt, arra gondolt, vajon ezek kipróbálták-e valaha is a pénztelenséget. Tudta, hogy a pénzhiány az embert kicsinyessé, önzővé és kapzsivá teszi; eltorzítja jellemét, és a világot közönséges oldaláról mutatja meg előtte. Amikor az embernek fogához kell vernie a garast, akkor furcsa fontosságot tulajdonít a pénznek; ahhoz, hogy a pénzt való értékén becsüljük, elsősorban - pénz kell.

A világ szépsége elkábította. Ezenkívül talán nem is számít semmi.

Visszaemlékezett arra a napkeleti királyra, aki meg akarta ismerni az ember történetét, s egy tudós ekkor ötszáz kötetet hozott neki. De a királyt nagyon elfoglalták az ország ügyei, és megparancsolta, hogy az ötszázkötetes anyagot sűrítsék össze. Húsz év múlva visszatért a bölcs, és a történelem akkor már csak ötven kötetből állt. De a király időközben túlságosan megöregedett ahhoz, hogy ennyit olvasson, ezért megint ráparancsolt, hogy fogja rövidebbre a tudományát. Ismét eltelt húsz esztendő, és az ősz, öreg bölcs megjelent egy kötettel, amely mindazt magába foglalta, ami a királyt érdekelte. De a király halálos ágyán feküdt, és még arra sem maradt ideje, hogy azt az egy kötetet elolvassa. Ekkor a bölcs egyetlen mondatban tömörítette számára az ember történetét. Ez így szólt: született, szenvedett és meghalt.

Talán valami mélyen gyökerező atavizmus hajtja a vándort vissza abba az országba, amelyet ősei a történelmi idők ködbe vesző kezdetén elhagytak. Néha rátalál egy helyre, s valami titokzatos érzés azt súgja, hogy ide tartozik. Ez a haza, amit keresett, itt fog letelepedni - olyan tájon, amelyet még sosem látott, emberek közt, akiket sosem ismert -, mintha mindent és mindenkit gyerekkora óta ismerne. Itt végre pihenést talál.