William Somerset Maugham

Szívem mélyén veszélyesebb életmód után vágyódtam. Számoltam azzal, hogy vannak hegyes sziklák és áruló zátonyok - nem baj, csak változatosság legyen, változatosság és a Váratlannal járó izgalom.

Hol kerék, hol talp, küszködtünk, szegények voltunk, de megérte, százszor is megérte, bizony! Elég, ha a gyerekeimre nézek!

Életének szőttese művészi munka lesz, és értékéből az sem von le semmit, hogy szépségét egyedül ő maga ismeri, és hogy halálával azonnal meg fog semmisülni.

Az élet egyik furcsa jellemvonása, hogy az ember hónapokon át naponta találkozik valakivel, és olyan bizalmas barátságba kerül vele, hogy nélküle el sem tudja képzelni a létet; azután jön az eltávolodás: minden marad a régiben, és a barát, aki oly fontosnak látszott, egyszerre fölöslegesnek bizonyul. Az ember élete megy tovább a maga útján, s az illető még csak nem is hiányzik.

Emlékszem, valamikor gonosznak és kegyetlennek hittelek, mert ezt, azt, vagy amazt tetted, de akkor ostoba voltam. Egyszerűen nem szerettél, és oktalanság volt, hogy ezt bűnödül róttam fel. Azt hittem, meg tudom szerettetni magam veled. Most már tudom, hogy ez lehetetlen. Nem tudom, mi az, ami az embert szerelemre lobbantja, de akármi legyen is, ez az egyetlen fontos dolog a világon. Ha egyszer nincs szerelem, sem jósággal, sem nagylelkűséggel, sem egyébbel nem lehet felidézni.

A belső élet is lehet éppolyan változatos, sokoldalú és élményekben, kalandokban gazdag, mint annak az élete, aki országokat hódít meg, és ismeretlen világokat fedez fel.

Ismeri a jégmadár legendáját? (...) Amikor a jégmadár kimerül a tenger feletti repülésben, párja, a nőstény alája száll, és erősebb szárnyain továbbviszi. Az ember is ezt keresi a feleségében: a jégmadarat.

Az élet, úgy látszik, reménytelenül összekuszált fonalak szövevénye. Az emberek ide-oda rohannak, ismeretlen erők hatására, és fogalmuk sincs, mi célból: mintha csak éppen a sietség kedvéért sietnének.

Tudod, én olyannak látom az embert, mint valami zárt bimbót. A legtöbb dolog, amit olvas vagy cselekszik, nincs rá hatással, de vannak aztán olyan élmények is, amelyeknek különös a jelentésük, énje szempontjából. Ezek mind felpattantanak egy-egy szirmot a bimbón; így fakad fel aztán egyik szirom a másik után, míg végre kinyílik az egész virág.

A szerelemre mindig úgy gondolt, mint valami révületre, amely magával ragadja az embert, úgyhogy az egész világot tavaszi színben látja: rajongó, önkívületig fokozódó mámoros boldogságot várt tőle. De ez nem boldogság, hanem a lélek éhsége, kínzó vágyódás, keserű rettegés, csupa ismeretlen érzés. (...) Azon töprengett, vajon hogyan fogja lelkének ezt az örökös sajgását elviselni?

Az ember mindig többet tanul a maga kárán, mint azon, ha más tanácsára a helyes utat választja.

Az az illúzió, hogy az embernek szabad akarata van, annyira belénk rögződött, hogy én is hajlandó vagyok elfogadni. Úgy viselkedem, mintha szabad, önálló lény volnék. De egy-egy cselekedetem után tisztán áll előttem: a világegyetem minden ereje és hatalma az örökkévalóság kezdete óta azért működik, hogy én ezt a cselekedetet véghezvigyem; és nekem egyáltalán nem áll módomban megakadályozni. Elkerülhetetlen volt. Ha jó a cselekedet, nem követelhetek elismerést, ha pedig rossz, vissza kell utasítanom a megrovást.

Az élet elsősorban arra való, hogy az ember élje, nem pedig, hogy firkáljon róla. Az a célom, hogy kikutassam azt a sokféle lehetőséget, amit az élet nyújt, és minden pillanatból kisajtoljam azt az érzést, amelyet kínál.

A művészet nem más, mint a találékonyak menedéke az élet unalma elől.

- Ön az egyetlen ember, aki önt valaha is zsenialitással vádolta. - Viszont én vagyok az egyetlen ember, akinek a rólam alkotott véleményére adok is valamit.